Végszó

Hát, végül kisebb fennakadásokkal kiengedtek az országból. Az irataimmal nem volt semmi gond, de elég sokat kellett várnom amiatt, hogy bejelzett a gép, hogy bomba van nálam. No, de ne szaladjunk annyira előre, térjünk vissza a vacsorához. Visszamentem még egy napra dolgozni a másik hotelbe, ott is szépen elköszöntem mindenkitől, megittam egy sört búcsúzóul két lánnyal, akikkel azt hiszem, jóban is lehettünk volna, ha több időnk van együtt. Vasárnap gyors napozás két mosás között, közben pedig komoly gondolkodásba került, mit vigyek magammal Isztambulba, hogy hazaküldjem R-rel, de még nekem se legyen túlsúlyom, meg neki sem majd hazafelé, és el tudjam hozni az őszi ruhákat is, amiket hoz nekem. Meg persze gondolni kellett a sok ajándékra és megrendelt dologra is, mert ugye azok sem kevés helyet fognak majd foglalni. Végül hétfőn hajnalban a lehető legnagyobb csendben kihúztam a bőröndöm a hotel elé, megkértem a biztonsági őrt, hogy keltse fel nekem az alvó taxist, és napfelkeltekor már a reptéri transzferbuszra vártam egy benzinkútnál. Isztambulba minden gond nélkül megérkeztem, ahol is a várakozás hosszú perceit az internetes bejelentkezés megfejtésével, muffin evéssel és teázással töltöttem. Elkezdtem munkát keresni a következő kiruccanásra is, de egyelőre semmi kecsegtetőt nem találtam. És közben nagyon bíztam benne, hogy az ismételten kezdődő megfázás nem rontja el a városnézést. 

R. csak másfél órával a gép leszállása után jutott ki a reptérről, de így is nagyon örültem neki. Első nap gyönyörű mecseteket láttunk, igazi helyi idegenvezetőnek köszönhetően nem csak a legturistábbakat. Olyan lenyűgözőek tudnak lenni, minden apró részlet kidolgozott, és mégsem olyan hihetetlenül túldíszítettek, mint egy katolikus templom, tele aranyozással, hanem valahogy sokkal egyszerűbben szépe és fenségesek. És a szőnyegen való üléstől sokkal otthonosabbnak is tűnnek nekem, mintha közelebb lennének ahhoz, hogy valóban beszélgetés és elmélkedés jöjjön létre bennük. Másnap elvásároltam az összes fizetésemet, miközben már már majdnem leszakadt karunk-lábunk a sok sétától meg cipekedéstől. 

Persze négy nap nem elég Isztambulra, még mindig maradt megnézni-való, és megint nem jutottam el igazán oda, hogy csak sétáljak és átéljem a várost, úgyhogy mindenképp vissza kell mennem még egyszer. És akkor biztosan úgy, hogy a bazár kimarad, mert hihetetlenül sok időt le tud venni, lefárasztja az embert, és képtelenség kitalálni belőle. Ennek ellenére örülök neki, hogy sok szép dolgot vettem, amit régen szerettem volna. Vissza a hotelbe sem volt semmi gond, azon kívül persze, hogy nem bírtam kivárni a reggelt a pakolással, és annyira gondolkodtam, hogy biztos minden meglegyen, hogy csak 3 órát sikerült aludnom. 

Nagyon furcsa érzés volt felöltözni úgy, hogy majd Bécsben hideg fog fogadni, de a hotelben még megsültem a farmerben és kötött felsőben. Elköszöntem mindenkitől, és annak ellenére, hogy pár nappal azelőtt biztos voltam benne, hogy minden hiányozni fog, és biztosan könnyes lesz a búcsú, most valahogy nem éreztem ezt. Olyan ingadozóak voltak egyébként is végig az érzelmeim, egyszer jöttem volna már, egyszer maradtam volna még így a vége felé, sosem volt egyértelmű, hova is vágyom igazán. 

No, és akkor el is érkeztünk a repteres sztorihoz. Tudni kell, hogy volt engedélyem túlsúlyra, pontosabban két táskát adhattam fel, így bele is pakoltam mindent, ami legjobb tudomásom szerint nem vihető fel kézi poggyászban, ebbe a két táskába. Igen ám, csak valamiért mégis az egyik kis táskát megállították a második átvilágításnál, mikor már alig volt idő a repülőm indulásáig. Nem mondtak semmit, csak elkezdtek nyüzsögni, hívogatták egymást, összegyűltek egy helyre, majd hívtak egy nőt, hogy pakolja ki. Kivettek mindent, ami lehetett, a fényképezőgépet, az elemet, a körömlakkot, a telefont, és még nem tudom, mit, és megegyeztek benne, hogy mégsem akartam felrobbantani a gépet. Én eközben igyekeztem nagyon kedves és megértő fejet vágni, és egy csepp idegességet sem mutatni, nehogy még gyanúsabb legyek. Végül még egy szigorú pillantás a tartózkodási engedélyemre, és szabadon távozhattam Törökországból. A repülőutat Bécsig végigüvöltötte a két sorral mögöttünk ülő kislány, a szülei nem tudták lefoglalni rendesen, úgyhogy minden utas már a fejét fájlalta a környéken, és én is az egész nyáron át tartó gyerekekkel való munka ellenére elég ingerülten szálltam ki Bécsben. És eldöntöttem, hogy várok még egy kicsit az anyasággal mégiscsak. 

Bécsben hideg volt, akármennyire is nálam voltak az őszi ruhák, de gyönyörű őszi illat, és gesztenyék, és eső. Hogy örültem az első esőnek, hogy kopog, hogy életet ad, hogy illata van, hogy végre valami változatosság. De a napból sem volt elég, holott egy egész nyáron át élvezhettem, most is jól esett még kismacska módjára sütkérezni egyszer-egyszer kávézás közben. Nem volt igazán tervem, mit is kellene csinálnunk Bécsben, ami mint kiderült, gondot jelentett, mert D. elvárta volna tőlem, hogy én legyek a programfelelős. Végül voltunk a Duna-toronyban, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, kipróbáltuk az összes gravitációval ujjat húzó, gyomorforgató, bátorságot megpróbáló mindenfélét a Práterben, ettünk Wienerschnitzelt, ittunk búzasört (óó, de hiányzott az is :)), ettünk magyar étteremben, ittunk magyar bort, biliárdoztunk, megnéztük a Schönbrunnt és a kincseskamrát meg a pillangóházat. Ismét rá kellett jönnöm, mennyit felejtettem történelemből, és mennyire nehéz igazán megértetni valakivel, akinek semmi köze ehhez a kultúrkörhöz, hogy  ki is volt az a Sissi, mit is jelentett ő nekünk, hogyan is kapcsolódik a magyarokhoz. Nehéz átadni az érzelmeket, amit a Monarchia és a Nagy-Magyarország és a Habsburgok váltanak ki belőlünk, és nagyon sokat kell még angolul tanulnom, hogy igazán jól tudjak beszélni ezekről a dolgokról is. 

Találkoztam Bécsben egy osztrák családdal is, akik a hotelben nyaraltak, és akinek a kislánya folyton miért-t kérdezett. Ma is megkérdezte, miért kell hazajönnöm, és miért voltam a hotelben nyáron. :) Megmutatták olyan részeit Bécsnek, ahol egyetlen turista sem járt, gyönyörű kis utcácskák, igazi titokzatos macskakövek, gyönyörű templomok, amelyekről nem is hallottam, nagyon érdekes volt kicsit más szemmel nézni a várost. Talán ötször lehettem életem során Bécsben, és még nem fogott meg igazán érzelmileg, de nagyon okos és élhető városnak tartom, talán egyszer majd el is varázsol, most a végén egészen közel járt hozzá. 

Annyira, hogy nem is szóltam időben a családnak, hogy mennem kell, így aztán akkor értem oda a kinézett vonathoz, mikor már csak 5 perc volt az indulásáig, nekem meg még jegyem sem volt. Gondoltam nincs gond, egy óra múlva megy a következő. A lány már ki is nyomtatta a jegyet, mikor megkérdeztem, hogy jó, és ez akkor mikor megy. Ő meg megnézve a menetrendet kisütötte, hogy ma már nem, hanem csak holnap. Így aztán 4 táskával átmetrózás a buszállomásra. Ott 5 perccel a busz indulása előtt akartam megvenni a jegyet, mikor közölték, hogy nem működik a kártyaleolvasójuk éppen. Nagy szerencsém volt, mert éppen annyi euróm maradt még készpénzben, amennyi a jegy volt. Közben már azon gondolkodtam, hogy azért az elég kínos lenne, ha 3 hónapos idegen országban való élés után nem lennék képes megoldani a hazajutást innen a szomszédból. 

Közben persze a telefonom is bemondta az unalmast, egész éjszakás töltés fél óra működéhez volt elég neki, úgyhogy igazán gondban voltam, hogyan szóljak szüleimnek, hogy ne a vonatnál várjanak. Végül itt is szerencsém volt, és nagy nehezen haza is érkeztem. A buszon már az ajándékba kapott mp3 lejátszóm segítségével hallgattam zenét, és annyira de annyira jó érzés volt, hogy azt el nem tudom mondani. Előtte már Bécsben is sétáltam kicsit zenével a fülemben, és szinte táncra perdültem az utcán az örömtől és a zenétől. 

Nem is én lennék egyébként, ha nem lett volna valami gubanc a hazajutással. Bár reméltem, hogy elég az, hogy rosszul foglaltam a szállást és hétfő este arra kellett visszaérkeznünk a szobába, hogy egy kislány fekszik az ágyban, és az összes holmink eltűnt. Kiderült, hogy a rémült kislány orosz, és aznap érkeztek, és nem tud semmit. Szóval irány a recepció, ahol kiderült, hogy ott van minden összepakolva, mert elnéztem a dátumot, és aznapra már nem foglaltam le a szállást. Végül szerencsére volt egy üres szobájuk még, így nem kellett nekiállni az éjszaka közepén, a finom magyar bortól és pálinkától picit becsiccsentve bejárni Bécset, hogy hol is tudnánk aludni. De annyira égett a fejem, hogy még ezt sem tudtam elintézni, hogy az elmondhatatlan. 

Szóval végül a nyár kalandjaihoz méltó volt a befejezés is, de jelentem, itthon vagyok, jóllakva anyu finom húslevesétől. Szóval aki szeretne találkozni, keressen bátran, ennek a blognak meg a nyárnak itt most ezennel vége, maradok egy picit itthon, aztán ki tudja, merre visz legközelebb a szél. 

Bürokrácia

Természetesen működik a tökéletesen olajozott és pofonegyszerű török rendszer. Tegnap este átjöttem a régi hotelbe, mert ma reggel kellett menni a rendőrségre beadni a lemondó nyilatkozatot, mely szerint már nem fogok itt dolgozni. Már az is furcsa volt kicsit, hogy le kellett írnom, hogy személyes okok miatt, de persze azt mondták, ez nem jelent semmit, ez a menete a dolognak. Szóval megírtuk a papírt itt a hotelben, aztán irány a rendőrség, ahol még egyszer kitöltették velünk azt a lapot, amit a lakhatási engedély igénylésekor már egyszer ki kellett. De tényleg ugyanaz. utána közölték, hogy délután kell visszajönnünk. Na igen, csak nekem délután dolgoznom kellene, a másik hotelben, ahol ráadásul ugye megígértem egy gyerekvigyázást is munka után. Hát erről ennyit. Utána irány a bank, ahol mint kiderült van egy számlám, ott is mindenféle aláírás, meg pénzkivétel, meg ilyesmi, aztán vissza a hotelbe. Most le kell számolni az össze munkaeszközt, ecseteket, meg mindent, bár már szerencsére a kolléganőm majdnem teljesen kész van vele, aztán meg visszapakolni mindent a vagonból az irodába. Utána irány megint a rendőrség, este meg vissza a másik hotelbe. Holnap utolsó munkanap ott, szóval a számolást ott is meg kell csinálni még egyszer, bár már az előttem ott dolgozók megcsinálták, szóval remélem csak azt a részét, amit használtam is. Aztán még egy gyors látogatás a német srácnál a másik hotelben, vasárnap meg vissza ide, bepakolás, és hétfőn hajnalban irány Isztambul. Szóval mostanság tényleg csak jövök-megyek a két hotel között, és persze mindig a másik helyen van, amit épp fel szeretnék venni. Amúgy Isztambult is kicsit elügyetlenkedtem, mert 4 órát fogok várni R.-re, közben meg olyan hajnalban megyek, hogy még busz sincs, ezért taxiznom kell majd. De felmerült még az is, hogy munkavízummal nem lesz-e gond a reptéren, hogy mit keresek én Isztambulban. Szóval ez még közel sem egy lezárt történet, és ahogy a törököket ismerem, kicsit sem fogják egyszerűen és könnyeden venni a dolgokat. 

Viszont tegnap elköszönt tőlünk a főnökünk egy vacsorával a kínai a la carte étteremben, és egész kellemes hangulat volt. Viszont rá kellett döbbennem, hogy a vallási témákhoz édeskevés a német tudásom.

Magyar gyerek gyógyítja

Végre kicsit nem unatkozom, mert van egy magyar kislány nálam. Már az első nap közölte, hogy jaj de jó, hogy megtalált, és hogy ilyen jól összebarátkoztunk. Csacska, be nem áll a szája, pörgős, folyton van ötlete, hogy mit csináljunk, és nagyon jót lehet beszélgetni vele. Elkezdtem megfontolni, hátha mégsem kellene teljesen feladnom az óvónő ötletet. Ráadásul ma nálam hagyták a húgát is, aki csak másfél éves, és elvileg nem is maradhatna, de mivel nincs amúgy sem gyerek, nem volt hát a kettő együtt egyszerű. A kisebbik ki akart menni, és csak akkor hagyta abba a sírást, mikor felvettem és elkezdtem énekelni neki, de ha abbahagytam, hogy leüljek, és játsszak a tesójával, újra rákezdte. Szóval kicsit nehéz volt kétfelé koncentrálni, de annyira élveztem. Meg jó volt végre énekelni :) És holnap munka után vigyázok a nagyobbikra, hogy a szülők elmehessenek csavarogni kicsit. Hagyták volna mindkettőt, de látták, hogy sírt nálam a kicsi, szóval végül nem. Ennek ellenére olyan jól éreztem magam velük, és jó érzés volt, ahogy az énekemtől megnyugodott a kicsi. 

Egyébként meg a múlt héten is volt egy édes osztrák kislány, aki mindenről megkérdezte, hogy miért. Miért kék, miért van fülbevalóm, miért vagyok ott megint, miért táncolok a minidiszkóban, és még ki tudja, mennyi miért. A szülei meg meghívtak egy vacsorára Bécsben jövő szombatra. 

Valószínűleg ez az utolsó bejegyzéseim egyike, ma estére vissza kell mennem a másik hotelbe, ahol együtt vacsorázom a főnökkel meg a volt kolléganőmmel, reggel meg el kell menni a rendőrségre aláírni a nyilatkozatot, hogy idén nyáron már nem dolgozom tovább itt. Bonyolult rendszer, elég komolyan veszik magukat, szóval nem tréfa. 

De már csak két nap munka, utána egy nap pihenés meg pakolás, és hétfőn irány Isztambul. Aztán Bécs, utána meg haza. Az idő közeledésével arányosan nő a fejemben az otthoni tervek listája, és igyekszem ráhangolni magam arra, hogy hideg lesz. Egyre kevésbé bánom, ilyen hosszú nyaram meg nyaralásom még sosem volt, és azt hiszem, ennyi elég is volt belőle. 

Ami hiányozni fog

Vannak dolgok, amelyek annyira belém rögzültek itt, hogy biztosan bele fog telni egy kis időbe leszokni róluk. Az egyik ilyen, hogy gyűjtöm a vizes palackok kupakját. Ha összegyűlik 5000, akkor egy kerekesszéket vesznek belőle ugyanis. Mondjuk ne kérdezzétek a logikát, szerintem egy ekkora hotelben egy nap alatt összegyűlik ennyi, szóval már egész hadseregnek való kerekesszéket vehettek. De annyira bennem van, hogy ha az utcán találok egyet, azt sem a szemetesbe dobom, hanem zsebre teszem és visszahozom a hotelbe. 

A másik ilyen, hogy itt, ebben a hotelben nincs annyi sikítozás, mint a másikban, és máris hiányzik. Szeretek "real pirat" lenni, és kiordítani magamból a feszültséget, örömet, és mindent olyan hangosan, ahogy csak tudom, és a leghangosabb lenni, és példát mutatni a gyerekeknek, hogyan tudnak igazán hangosan és őrülten ollét kiáltani vagy kalózsikolyt.  Szóval otthon kell nekem egy külön hangszigetelt ordítószoba. És abban is biztos vagyok, hogy még egy ideig a fülemben lesz minden megmérettetés előtt, hogy gyerünk, meg tudod csinálni, "you are a real pirat". És egy ideig lehet, hogy idegesítően hiperaktív leszek :)

Persze a zenékről nem is beszélve. Van néhány, amitől már kiráz a hideg, mert már azelőtt is rosszul voltam tőle, hogy kijöttem, de itt aztán minden nap többször hallgatva már tényleg sokk. Például ilyen a nosa. De lesz néhány dal, ami hiányozni fog, és ha hallom, mindig eszembe fog jutni a hozzá tartozó koreográfia és érzés. 

Egyébként azon kívül, hogy itt nincs feszültség, és sokkal kellemesebb légkörben lehet dolgozni, az is más ebben a hotelben, hogy reggelente hallom a müezzint, és este is, és így tényleg kicsit olyan, mintha Törökországban lennék. Meg ahogy átsétálok a szállástól a hotelbe, mindig látom a buszsofőröket, ahogy a busz aljában, a csomagtartóban ülnek, a papucsuk kinn hagyva az úttesten, és teáznak, beszélgetnek, vagy alszanak. Meg igazán érdekes látvány az is, ahogy a gyöngytyúkok, libák és pulykák ott legelésznek az utcán, néhány méterre a forgalmas főúttól, vagy bemennek a boltba, a kertbe, és mindenhova. Annyira török az egész. :)

Igazi nyaralás-nap

Visszajöttem tegnap este a lengyel lányok búcsúbulijára, egész este egy ír pubban üldögéltünk, beszélgettünk, táncoltunk, és nagyon jól éreztem magam. K.-val mindig nagyon jókat lehet bohóckodni tánc közben is :) Itt is maradtam estére, itt töltöttem a szabadnapot a "régi" hotelben, pontosabban a régi emberekkel. Mert nem voltunk a hotelben, hanem reggel felkeltünk, és elmentünk együtt hajókázni. Az animációs csapat főnöke szervezett ugyanis egy hajóutat, amire a barátnője, egy orosz lány főzött nekünk mindenféle finomságot. Béreltek tegnap estére egy apartmant ketten, és ma reggel nyolckor fejezte be a főzést a lány. De megérte a fáradságot, nagyon finom volt minden,  és annyira jó volt nézni az ukránok arcát, mikor meglátták, mit rejtenek a dobozok, számomra ismeretlen ételeket, de nekik az otthont jelentette. Ettünk salátát pici rákkal, meg érdekes levest, meg tojássalátaszerűséget, és persze elmaradhatatlan volt a vodka mind e mellé. Mikor az egyik török srác kitalálta, hogy megkóstolja a sertészsírt, mindenki őrült tapsba és biztatásba kezdett, hiszen nem hogy sertést nem esznek, de még zsírt sem. Mondjuk ilyen formában még én sem ettem azt hiszem, nem kenhető zsír volt, hanem vágható. Meg palacsinta is volt, de töltelék nélkül, és az ukránok belepakoltak mindenféle finomságot. Utána meg kiértünk a folyóról a tengerre, ahol óriásiak voltak a hullámok, nem is lehetett rendesen sétálni, csak dülöngélni a fedélzeten, szóval inkább meg is álltunk, és beugráltunk a vízbe. Először a fiúk ugrottak be a hajó felső emeletéről, de hát persze nekem is mindenképpen kellett, és ha már belekezdtem, nem fordulhattam vissza akkor sem, ha lenézve azt láttam, hogy piszok messze van az a víz. De nem is volt olyan messze, szóval ugrottam még gyorsan jó néhányat, aztán meg kiúsztunk a partra napozni kicsit. Később kikötöttünk a folyón, ami megint nagyon hideg volt, szerintem maximum 15 fokos, szóval abba beugrani kicsit nagyobb kihívás volt, de persze vállalni kellett azt is. Innen kezdve ugrálás, fotózkodás, még több ugrálás mindenféle variációban, és egymás vízbe lökése volt a program. Érdekes, hogy azért nap közben oldódtak kicsit az ukrán-orosz és a török animátorok közötti feszültségek, de végig megmaradt a két csoport. Miután kifeküdtem a napra, meg sem akartam mozdulni többet, maximum annyit, hogy hasamról a hátamra forduljak. Na jó, azért rácson sült halat enni felkeltem, mert azt nem lehetett kihagyni. És persze hiába kentem magam folyamatosan, kicsit megint megkapott a nap, de már nem aggódom, szerintem át fog ez még barnulni. Kis alvás, vodkázás, még több ugrálás és viccelődés után végül visszajöttünk a hotelbe. Holnap reggel fogok visszamenni a másik helyre, de amúgy teljesen össze vagyok most zavarodva, hogy akkor hol is vagyok otthon éppen. Amikor tegnap este megjöttem ide, úgy éreztem, itt, és jaj de jó hazajönni, de aztán most meg rájöttem, hogy éppen egy gyereket sem ismerek, szóval annyira mégsem. Jaj, és képzeljétek, még a lengyel szülők is hiányoltak, emlékeztek, hogy én vagyok a lány, aki mindig próbálkozom lengyelül üdvözölni őket. 

És már csak egy szabadnapom van, azt odaát fogom tölteni, aztán irány Isztambuuuuuuuuuul :) :) :) :)

Egy pont ide, egy pont oda

No, hát akkor kicsit bővebben is. A miniklub itt fényévekkel jobb, mint a másik hotelben volt, van egy saját faházunk, hűtő, mélyhűtő, mosdó, szappan, szekrények, konyhapult, klíma, külön kis szoba a barkácsdolgoknak, kedves, hangulatos, jó a dekoráció, én mégis örülök, hogy egész nyáron kinn lehettem, és nem kellett a légkondicionált szobában ülnöm. Még ennyi színem sem lenne akkor, mint itt, meg egyébként is elég volt tavaly nyáron a légkondiból. A hotelen belül kevesebbet kell sétálni, hogy elérjem a számomra szükséges dolgokat, minden majdnem egy útba esik, míg a másik helyen át kellett sokszor sétálni az egész létesítményen. Viszont a minidiszkó sokkal jobban tetszett ott, annyira hozzászoktam már, hogy most teljesen zavarban vagyok. Kezdjük ott, hogy itt nincsen színpad, csak egy pici emelvény, és a gyerekek is azon táncolnak. Így nincs az, hogy folyton figyelni kell, nehogy felmenjenek a színpadra. Ami éppenséggel nem rossz, mert legalább nem köti le ez a teljes kapacitásodat, de valahogy így jobban zavarban vagyok. Nem tudok elbújni a gyerekek közé, szemben vagyok a szülőkkel, és együtt táncolunk, és valahogy nehezebb így kapcsolatot teremteni, kevésbé tudom, mit kezdjek magammal. Úgy érzem, mintha figyelnének, ami igaz is, hiszen tényleg figyelnek, de míg ott a színpadon való táncoláskor ott volt a színpad jótékony magassága, itt nincs, és egészen közel van mindenki, így egy pillanatra sem szabad elkalandozni, és teljes erőbedobással kell táncra csábítani a gyerekeket. Nem gondoltam volna, hogy csaknem 3 hónap után még képes vagyok zavarba jönni, de igen. 

Egyébként meg az sokkal jobb itt most, hogy nem unatkozom. Odaát már nem voltak gyerekek az utolsó pár napban, itt meg folyton jönnek, igaz, hogy kicsik, ezért mindig szülővel, de mégiscsak gyerekek. Ma volt délelőtt 6, persze nem olyan, mintha nagyok lettek volna, mert nem tudom velük igazán a programot csinálni, inkább lesni kell, hogy épp mihez van kedvük, építeni vagy rajzolni, és nehéz őket így szülőstül egy csapattá kovácsolni. Már nem tudok annyira kötődni hozzájuk, mint odaát, nem ugyanolyan könnyű kapcsolatot kialakítani, ha ott van a szülő, kicsit meg kell felelni neki is. Meg egyébként sem érzem, hogy ide tartoznék igazán, és valószínűleg ebben a két hétben nem is fogom. Minden apróságról eszembe jut, hogy odaát máshogy volt, és azt szoktam meg, a kis különbségekről, amik a koreográfiában vannak, arról, hogy más a konferálás, hogy más hangok, más arcok, tényleg mindenről. De a recepción nem hűtenek le mínusz fokokra, és nagyon jó zene van. És ma végre csináltam egy igazán szép tigrisarcot, kár, hogy nem fotóztam le, na, majd legközelebb.

Ja, az még mindenképpen ide pluszpont, hogy nincs feszültség meg rossz légkör a csapatok között, mint ami odaát volt, és a hotel gyerekklubjának magyar a vezetője. Viszont hiányoznak a lengyel lányok, egyedül nem olyan könnyű bohóckodni.

Miért

Van egy miért-korszakos osztrák kislányom. Nagyon szórakoztató :) Miért rózsaszín ez a szalag, miért kék a másik, miért ilyen szép a hajam, miért van fülbevalóm, miért miért miért. Igazán édes :)

Új helyen

No, hát első benyomások. Ugyebár senkit nem ismerek, két hétig vagyok csak, ezalatt nem is lehet rendesen összeismerkedni igazán, új dolgokba kell beletanulni, pontosabban át kell venni egy kidolgozott rendszert, és ki kell csomagolni az összes dobozt, amibe a barkácscuccok már el vannak pakolva, leszámolva. De itt véget is ért a rossz, mert emellett :)

Ez a hotel sokkal-sokkal szebb, mint a miénk volt. Igényesebb a kialakítása, jobban tetszik a dekoráció, valahogy ízlésesebb az egész, hangulatosabb, nem olyan nagy üres terek, hanem zegzugosabb, labirintusosabb. Emellett van egy óriási apartmanunk, az út másik oldalán, szóval nem a hotel területén, ahol még egy napig van lakótársam, aztán egyedül leszek. Két szoba, konyha, hűtőszekrény, egy óriási nappali, két erkély, medence, és nagyon izmos lábaim lesznek, mert fenn van az 5. emeleten. Ha itt lennének a többiek, minden este buli lenne, az tuti. Így egyedül nem az igazi, de két hétig kibírható. Az ételválaszték kicsit kisebb, de normális fény van a recepción, és nem az az idegesítő lila, mint odaát volt. A többiről még nem tudok nyilatkozni, éppen csak körül lettem vezetve, de most mindjárt megyek, és leellenőrzöm a medencét is, ugyanis ma az úszás a soros. 

Amúgy az a legnehezebb, hogy egyszerűen nem emlékszem, hogy kezdtem bele ebbe a dologba, mikor még nem ismertem mindenkit az étteremben, a bárokban, mindenhol. 

Kiakadós

Azért az egy kicsit elgondolkodtató, mikor a szabadnap után ma újra munkába állva reggel megdöbbenve vettük észre, hogy leszerelték az össze márkajelzést, az információs táblákat és a zászlókat minden miniklubról. Mint kiderült, volt valami ellenőrzés, (ezek szerint nem megengedett, hogy itt dolgozzunk,) de persze hozzánk szokás szerint nem jutottak el az információk. Ez a legidegesítőbb az egészben, hogy mindig kooperációról meg kölcsönös tiszteletről beszélnek, utána meg levegőnek néznek, és nem közlik velünk, ha valami új dolog van. Mint ma, hogy lesz egy új tánc a diszkóban. Még próbát is tartottak az új koreográfia megtanulásának érdekében, csak nekünk nem szóltak. És ez nem az első ilyen eset. Nem jó érzés nem egyenrangú félnek lenni.

Egyébként meg tegnap megint napoztam, de szerintem elértem a maximum barnaságomat, mert semmi sem változott. Viszont leúsztam 42 hosszt, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. :)
Szombattól másik hotelben fogok dolgozni, mivel onnan hazamennek a héten az animátorok, de gyerek még van. Először kicsit rosszul érintett a hír, mivel új helyzetbe kell beletanulni hihetetlenül gyorsan, két hétig leszek ugyanis csak ott, aztán már megyek is haza, senkit nem ismerek, és itt marad az összes barátom, és el sem tudok köszönni rendesen, az utolsó héten minden este búcsúbulit terveztünk. De utána rájöttem, hogy elég sok előnye is van a dolognak, szóval már össze is vagyok pakolva, két heti cucc oda, ami meg nem kell már, az a bőröndben van. Hihetetlen, hogy kb. másfél óra alatt össze lehet pakolni egy teljes nyarat és annyi emléket.

Kellemes meglepetés

A szezon legnagyobb meglepetése volt, mikor tegnap éjjel a folyosón sétálva szembetalálkoztam a volt kolléganőmmel a központból, ahol gyakorlaton voltam, aki épp megérkezett a szállodába nyaralni. Szóval megint lesz végre legalább egy gyerek talán, és ráadásul még magyar is. Kár, hogy nem tudtam, hogy jönnek, biztos kértem volna, hogy hozzanak nekem túró rudit :)

Gyerekhiány

Azért így egy kicsit unalmas, hogy nincs gyerekünk. Elkezdődött a suli, valószínűleg nem is lesz már nagyon az elkövetkező három hétben, de azért olyan nagyon nem bánom. Üldögélek, németezek, olvasgatok, a legrosszabb az egészben az, hogy hallgatnom kell, M. mennyire unja. Meg azért besegítünk kicsit a másik csoportoknak, bár ott is igen kevesen vannak már. Tegnap hagytam, hadd fessenek be mindenhol a gyerekek, ma meg lengyelül tanultam délelőtt, van 3 oldalnyi alapkifejezésem már. Meg elkezdtem kicsit norvégul is, mert miért ne. Délután meg németeztem. Szóval igazi nemzetközi napot tartottam. 

És az angol gyerekek között van egy testvérpár, akit Melody-nak és Harmony-nak hívnak. Annyira tetszik, nagyon jó ötletnek tartom, igazi zeneszerető család lehet. :)

Amúgy az a legjobb, ha van 8-10 gyereked, akkor lefoglalnak rendesen, azt sem tudod, hol a fejed, kérdezgetnek, figyelni kell, és észre sem veszed, milyen gyorsan elszáll az idő. Egy gyerekkel nagyon nehéz, sosem tudják, mit szeretnének csinálni, a németem nem jó annyira, hogy igazán jót beszélgessek velük, szóval legtöbbször csak ülök mellettük, ahogy rajzolnak, ha egyedüliként vannak nálunk. Nem a legizgalmasabb. Amúgy meg ma és tegnap többen voltunk animátorok, mint gyerekek, szóval jól elrajzolgattunk, játszottunk meg beszélgettünk egymással. 

Persze mindezt csak úgy lehet, hogy szabadságon van a hotel saját animációs csapatának a főnöke. Jól elvagyunk, nincs feszültség, nincs hibakeresés, csak nyugalom és csönd meg vidámság.  Nincs itthon a macska, cincognak az egerek. 

Szösszenetek

Annyira jó napom volt ma, hogy csak na. Három lány is szabadnapos volt, úgyhogy nagyon családiasan együtt volt az összes gyerek, sok-sok nyelven, közös munkával, és nagyon élveztem. Nem volt feszültség, nem volt konfliktus, csak gyerekek voltak és vidámság. Bár nekem még gyerekem sem volt nagyon, szóval csak a többieknek segítettem. Meg rávettem magam, és elmentem az edzőterembe megint, szóval büszkén és fáradtan iszogatom most itt a sörömet, és remélem, jól érzem, hogy holnapra izomlázam is lesz. Aztán meg az egyik orosz táncos lány megcsinálta a hajamat parkettafonással, és táncoltam végig a színpadon az egész minidiszkó alatt, nem csak a saját dalomat, ami egy óra ugrabugrálást jelent. Meg patakokban folyó izzadságot. 

És azt el is felejtettem megírni, hogy valamelyik nap végre találtam kakaót, szóval két hónap után véééégre ittam reggelire kakaót. 

És nem tudom, hogy fogok visszaszokni arra, hogy a hét nem csütörtökön kezdődik, hanem hétfőn, és a kedd nem péntek. :)

És nagyon vicces, hogy micsoda "véletlenek" történnek, S. ma küldött egy dalt, amit épp tanul, múltkor meg F. mutatott egy nosztalgia-dalt. Hát és csodák csodájára mindkettő része a minidiszkó repertoárjának. Ha nem is teljesen ebben a verzióban. 

Koncert

Voltam ma egy igazi ókori romos óriási színházban néző. Már nem egyszer jártam ilyen színházban, de most egy szimfonikus zenekar játszott, szólisták, dobok, hegedűk, brácsák, nagybőgők, mindenféle fúvósok és gyönyörűséges zene, Mozart és Verdi és Bizet és fények és egy igazi színház, tudjátok, olyan tényleg igazi lépcsős, és tényleg eszméletlen jó az akusztika. És belegondolni, hogy hány előadást nézhettek már ott előttem, pontosan azon a helyen ülve, meghatódva, örülve, szomorkodva, vagy éppen csalódottan az előadás minőségétől függően. Hát nem hiszem el, annyira gyönyörű volt. És hiányzik a hegedűm. 

Semmi fontos

Képzeljétek, ma megint búvárkodtam kicsit a pipával meg a szemüveggel, és egyszer csak észrevettem lenn a fenéken, jó mélyen egy másik búvárszemüveget. És akkor eldöntöttem, hogy lemegyek érte, és bár nagyon kellett küzdenem, és megfájdult a fülem a nyomáskülönbségtől, és tényleg nagyon mélyen volt, megszereztem, szóval most van még egy búvárszemüvegem, és nagyon örül a fejem :)

Közeleg...

Már csak két hétig van itt a két legkedvesebb barátnőm, a két lengyel lány. Utána még két hét nekem, aztán irány haza. Hihetetlenül gyorsan repül az idő, egyre kevesebb gyerekünk van, és egyre inkább ősz van. Már nem lehet szoknyát felvenni estére, és mindig kell a sál is, pedig csak 24 fok körülire hűl le a hőmérséklet, de annyira hozzászoktam a meleghez, hogy ez már kevés nekem. Nem tudom, mi lesz így velem otthon, szerintem rögtön téli kabátban fogok mászkálni :) 

Megint hiányzik egy testvérpár, jó érzés visszagondolni rájuk, és persze hiányzik az a szeretet és rajongás is, amit tőlük kaptam. Hihetetlen, mennyire sokat tudnak adni egy-egy magától jövő öleléssel, puszival. Ma egy kisfiút nézve elgondolkodtam, milyen furcsa is ez, sosem fogok róla semmi többet tudni, pedig így ránézésre nagyon jó pasi lesz majd hamarosan belőle. :) Akik most vannak, csak egy-egy napra jönnek, ennyi idő alatt nem lehet rendesen összebarátkozni, nem mindenkivel alakul ki kötődés. Meg akivel igen, azzal sem találkozom többet valószínűleg, szóval furcsa ez az egész. Épp, hogy elkezdesz megkedvelni valakit, erre el kell mennie. 

Igyekszünk még kihasználni az utolsó napokat, de olyan gyorsan rohan az idő, hogy már mindenki hazagondol lélekben, nekem is megvan már a repülőjegyem október 5-re, előtte meg már alig várom azt a 4 nap Isztambult R-rel, már a szállást is lefoglaltam :)

Egyre inkább kezd feloldódni a zárójel, amibe tettem a kinn létemet, nem mondom, hogy most már honvágyam van, de nem csak itt jár már az agyam.

Kényes kérdés

Kedves pedagógusok és nem pedagógusok, meg akik annak érzik magukat, pedig közben nem is!

Mi a teendő olyankor, ha egy testvérpár, egy 4 éves kisfiú és egy 5 éves kislány nem csak hogy szájon puszilja egymást (ami amúgy az osztrákoknál teljesen normális, számomra megdöbbentő módon mindig szájra puszival köszönnek el a gyerekektől a szülők is), hanem még a nyelvét is használja? 

Gyerekek 2.

Azt még nem is írtam, hogy voltak azóta még magyar gyerekeim, pontosabban egy kislány, akivel sajnos csak a nyaralásuk végére találkoztam, de így is nagyon örültem neki, meg még három, aki bár eljött megnézni, mit csinálunk, annyira nyuszi volt, hogy hozzám sem mert szólni. Pedig nem tartom magam különösebben félelmetesnek, szóval reméltem, majd megtörik a jég, de az egyikük egész héten jött apuval, és csak egyszer volt hajlandó hozzám szólni, akkor is csak annyit, hogy nem. Érdekes módon viszont ha eltűntem valamerre, rögtön kérdezgette apukát, hol vagyok és mit csinálok és keressük meg, és egyszer hajlandó volt feljönni velem a csúszdára is.

Meg volt két kislány, akik tudtak oroszul, kicsit perzsául, angolul és németül is egy vegyes házasságnak köszönhetően, velük nagyon összebarátkoztam, és most hiányoznak. Az anyukájuk is nagyon kedves volt, azt mondta, még sosem találkoztak ilyen barátságos és kedves animátorral, pedig jártak már néhány helyen, és hogy olyan voltam, mint egy nagy testvér a gyerekeinek, és ha kell valahova referencia, csak szóljak, mert ő szívesen ír rólam bármi szépet. Egyébként levelezek több családdal is, van már címem, hol érdeklődjek angol család után, ha tényleg komolyan gondolom ezt az angliai gyerekvigyázást (és miért ne gondolnám), és biztos vagyok benne, hogy a magyarokkal is fogok még találkozni otthon, szóval egyáltalán nem volt igaza a német kollégámnak, hogy nem lehet kapcsolatot tartani. 

Meg megint volt egy orosz kislány, akinek gyönyörű hosszú Rapunzel haja volt, és folyton beszélt, akkor is, ha más nyelven próbáltam elmagyarázni neki, hogy egy szót sem értek abból, amit mond. Aztán egyszer elkövettem azt a hibát, hogy oroszul kérdeztem meg, hogy hívják, na, akkor aztán teljesen összezavarodott szegény, felragyogott az arca, és nagy örömmel vette tudomásul, hogy mégiscsak beszélek oroszul. Amúgy néhány dolgot már megtanultam, biztosan rossz kiejtéssel, de tudom azt mondani, hogy gyere ide, ülj le, állj fel, rendben, hogy hívnak, egy, kettő, és hogy kezeket a magasba. Lengyelül tudom, hogy gyorsan, hogy vagy, szia, papagáj vagyok, tojás, mi, és hasonlókat, mindig figyelem a lányokat, ahogy beszélnek, és néha utánuk mondom az utolsó szavakat, nagyon jól szórakoznak rajtam. 

Egyébként a gyerekek is tudnak jókat mondani, a kedvencem az volt, mikor az egyik kislány közölte, hogy rendben, ő csak 9 éves, szóval nem mehet el egyedül a raktárba elhozni a matracot, de együtt menne a másik lánnyal, aki szintén 9, így együtt már 18 évesek, vagyis már alkoholt is ihatnának. :) Utána meg üzletet nyitottak, úgyhogy meg kellett vennem az össze rajzukat. Általában 5000 eurónál kezdődött a legolcsóbb, én szépen gyártottam is a pénzt serényen, ők egy rajzolt géppel leellenőrizték, igazi-e, majd visszaadták, ha nem tetszett nekik. Ezután meg kellett vennem a saját szemüvegemet is, és a miniklub sátorponyváit, először csak a sajátunkét, de ha ki akartam menni, akkor a lengyelekét is. Után gyártottak egy kuponfüzetet, ami alapján ajándékot kapok 30 megvásárolt termék után. No igen, csak a kuponfüzet is pénzbe került, mint kiderült. Szóval 3 napig nagyban ment az üzletelés, jól elszórakoztunk.

Hihetetlen, milyen sokféle emberrel lehet itt találkozni, mennyire más minden gyerek, és mennyire más bánásmódot igényel. Nagyon sokat tanulok ebből a nyárból, az biztos.

Nahát, egy nap két bejegyzés, ilyen sem volt még :)

Csak röviden

No, csak gyors hírek, hogy ne érje panasz a ház elejét:

Kaptam kölcsön a magyaroktól búvárszemüveget meg pipát és békauszonyt, tegnap gyorsan ki is próbáltam, és sok-sok halacskát láttam, nagyon édesek voltak, és olyan közel úsztak hozzám, hogy szinte meg tudtam őket érinteni. Egyszer tutira el szeretnék menni valami szép környékre búvárkodni, itt nem igazán érdemes, mert csak a homok látszik, de az nagyon tisztán. Viszont halacskák csak a sekély vízben vannak, ahol a sok ember, nem is értem, utána meg hirtelen mélyül, és csak egy víz alatti sivatag látszik, dűnékkel és völgyekkel. Nem olyan félelmetes, mint Bulgáriában volt, ahol sosem tudtam, mi jön elő az egyik óriási feketeségből.

Bár egész nap kentem magam, sikeresen le is égtem, estére úgy éreztem, mintha lázas is lennék, de rögtön kentem a leégés utáni krémemmel, és bár aludni fájt egy kicsit, mára jobb, és úgy néz ki, barna lesz és nem lehámlik, legalábbis nagyon remélem.

Valamelyik nap a diszkóban láttunk egy 3-4 éves kisfiút, aki olyan eszméletlen stílusban táncolt, hogy az összes felnőtt körülállta, és éljenezte, nem volt semmi, levette a pólóját is, mikor az I'm sexy and I know it ment. Felvettem videóra, valami elképesztő volt, mint a filmekben.

Elkezdtem ma azon gondolkodni, hogy mennyi arcot ismerhettem meg idén nyáron, és vajon mennyire képes emlékezni és mennyi ideig még az agyam. Mindezt azért, mert mellettem állt a sorban egy anyuka, és nem jutott eszembe, melyik gyerek tartozik hozzá, ami azért elég kellemetlen. Így nem is mertem beszélgetni vele, nehogy kiderüljön a turpisság.

Amúgy kezd fáradni az agyam, kedden elfelejtettem egy kislány születésnapját, pedig egész nap azt várta, hogy mikor hívjuk fel a diszkóban a színpadra, én meg csak akkor kapcsoltam, mikor a befejezés után odajött az anyukája, hogy akkor most mi van. Annyira szégyelltem magam, olyan szomorú volt szegény, és tudtam, hogy az én hibám, mert nekem kellett volna elintézni. És ma megint találkoztam az anyukával, és szinte hozzá sem mertem szólni. 

Még mindig be van dagadva kicsit a lábam, de már csak bizonyos mozdulatoknál fáj, és simán tudok táncolni is vele, úgyhogy kedden jól végig is táncoltuk az éjszakát, nagyon hiányzott ez már.

Amúgy meg úgy rohan az idő, hogy nem is értem, csak kapkodom a fejem, hogy még alig olvastam a könyvekből, amiket hoztam magammal, meg annyi mindent terveztem még ittenre, de már otthonra fog maradni...

És visszajött a döglesztő meleg.

Pihenés és rohanás

Ajjajjajjajj, de régen írtam már megint. Hol is kezdjem. No, hát először is találkoztam két nagyon jófej magyar vendéggel, egy anyuka meg a lánya, a lány 18, és mindketten lazák, bulizósak és barátságosak. Úgyhogy gyorsan meg is beszéltük, hogy a szerdai szabadnapomon elnézünk Alanyába, vásárolgatunk meg sétálunk kicsit. Így is történt, bár a felkelés kicsit nehezen ment, mert kedd este annyira punnyadt volt mindenki, hogy inkább eljöttem netezni, és sikerült itt ragadom egészen hajnali 5-ig. Mindenesetre dél körül meg is érkeztünk Alanyába, méghozzá a bazár bejáratához, úgyhogy nem volt menekvés, mindent meg kellett nézni. Szerencsére most sikerült visszafognom magam, és csak egy hosszú farmert vettem, meg kisebb faktor számú naptejet, meg tényleg csak a szükségeseket. Egy kicsit láttunk a városból is, a kikötőt meg a Vörös tornyot is megnéztük, és megállapítottuk, hogy ide vissza kellene jönni este, mert olyan élet lehet itt a sok bárnak köszönhetően, amilyen csak a mediterrán városokban lehetséges. Mindenesetre mi visszajöttünk estére a hotelbe, jól elfáradva, felrakodva a vásárolt holmikkal, és megállapítva, hogy azt az üveg bort, amit napközben vettünk, nem aznap fogjuk már meginni. Azért arra még jutott energiánk, hogy kicsit beszélgessünk meg táncoljunk a norvég-svéd csapattal, akikkel a magyar vendégek előző este ismerkedtek meg, de egy körül muszáj volt elmenni aludni, annyira fáztam már. Igen, jól olvastatok, beköszöntött az ősz ugyanis. Nappal tartja magát a 34-36 fok, de péntek este pl. csak 22 fok volt, ami lehet, hogy otthon nem számít hidegnek, de itt annyira hozzászoktam a melegebbhez, hogy még farmerben is fázom, nem hogy könnyű nyári ruhában. És bár mindenki bolondnak nézett, hogy farmert veszek nyáron Törökországban, hamarosan megveregethettem a vállam, hogy jó választás volt ez. Persze a lengyel lány húga, aki most érkezett látogatóba a 18 fokos Lengyelországból, egyáltalán nem érezte hidegnek az estét, és nem értette, hogy fázhat mindenki ennyire. :) Most is úgy ülök itt, hogy mivel elfelejtettem zoknit hozni magammal, a táskámba dugtam el a lábfejemet. :)

Csütörtökön tudtuk meg a hírt, hogy pénteken őrült egy napunk lesz, mert jönnek a központból reklámanyaghoz filmezni meg fotózni, és mindenféle programot kell csinálnunk, amit egyrészt még sosem csináltunk, másrészt meg több napra elosztva, de most egy napra kell besűrítenünk mindent. Úgyhogy ennek köszönhetően óriási fejetlenség, káosz és sürgésforgás volt várható, és minden a várakozások szerint alakult. Kellett egy születésnapi bulit csinálnunk, úgy, hogy nincs születésnapos gyerekünk, a legközelebbi szeptember 30-án ünnepli, nem baj, ő is jó lesz. Kellett egy bohócshow-t csinálnunk, úgy, hogy három nappal azelőtt már csináltunk egyet, így minden gyerek ismerte az egészet, az össze trükköt és mindent. és kellett fociznunk, úgy, hogy soha nem fociztunk még a gyerekekkel, és akkor még a medencejátékokról nem is beszéltem, ahova általában viszek matracot meg labdát, és beszélgetünk, fröcskölünk meg csúszdázunk a gyerekekkel, és nem igazán szervezett játékokat csinálok, inkább csak bohóckodunk, főleg, ha nagyobb gyerekek vannak, mint mostanában. Úgyhogy felkeltem 7-kor, hogy begyakoroljam még egyszer a bohócshow-t, mert ugyebár a németem még mindig inkább "Ivettisch", vagyis Ivett-nyelv, mint német, ahogy az egyik kislány mondta két hete. Szünetünk nem volt, mert a lufikat meg a boldog születésnapot feliratot készítettük elő a délutáni bulihoz, utána előadtam a bohóc műsort, persze nem a forgatókönyvnek megfelelően, mert rémesen rosszak voltak a gyerekek, és nem hagytak beszélni, meg folyton le akarták leplezni a trükköket. Közben éreztem, ahogy folyik le a smink az arcomról a nagy melegben, ugyanis fehér maszkot kell rajzolnunk magunknak a szánk köré, és egy nagy mosolyt. Emellett volt még egy nagy sárga haj a fejemen, rajta bohócsapka, és kék-sárga frakk meg nadrág, valamint óriási piros cipők. Majd egyszer szerzek képet, hátha valaki csinált rólam, igazán viccesen festhetek :) Meg egyébként az volt a legnehezebb az egész napban, hogy mindent a fotósok kívánságának megfelelően kellett csinálnunk, és magyarázd meg a gyerekeknek, hogy ne akkor dobják a labdát, amikor ők akarják, hanem akkor, amikor a fotós mondja, és akkor is ujjongjanak, ha éppen nem esik rá a karika a célba dobásnál a rúdra. Meg azt, hogy most még nem ehet jégkrémet, hanem csak majd később, és hiába van melege, játsszon még egy kicsit a napon, mert még nem készült el a tökéletes fénykép. A bohóckodás után következett a születésnapi buli, gyönyörűen feldíszített asztallal, és óriási Salomo (a gyerekklubunk emblémája, egy vízi csikó) mintájú tortával. Én meg beöltöztem Salomonak, egy óriási jelmezbe, amilyenben otthon szórólapot szoktak osztogatni a szerencsétlen diákok, óriási hasam volt, és nem tudtam, hátul hol ér véget a hasam. Csak egy fürdőruha volt rajtam benn, de még így is folyt rólam a víz. A gyerekek meg jöttek, csimpaszkodtak, én meg nem láttam ki rendesen a fejemen, és féltem, hogy elejtem a tortát, de nem lett végül semmi gond, még táncikáltam is egy sort, aztán elmentem levenni. Miután megettük a tortát, jöhetett a foci, de ez már egy másik bejegyzés lesz, mert ez már így is nagyon hosszú, és senki sem fogja végigolvasni.

Lábgondok

Mivel tegnap óriási leszidást kaptam, hogy hány éves vagyok én, hogy nem tudok gondolkodni, hogy mennyire rosszul néz ki, hogy fájós lábbal táncolok a színpadon (megjegyzem egy hete így táncolok, szóval teljesen értetlenül álltam a dolog előtt), elmentem ma a dokihoz. Tudom, butaság, hogy eddig halogattam, de mégis mit tud tenni egy orvos egy fájós lábbal, ad rá krémet, meg megmondja, hogy borogassam, meg pihenjek. Krémem van, pihenni meg pihenek, amennyit tudok, ezért nem mentem el eddig. De ma akkor végre igen, kaptam is egy szurit a fenekembe, ami még jobban fájt, mint a fájós lábam, meg Voltarent és kötést a lábfejemre, valamint utasítást, hogy jöjjek vissza három nap múlva, és ha akkor még mindig ilyen, akkor irány a röntgen. Szóval igazság szerint tényleg nem sok értelme volt elmenni. És azért nem szóltam, hogy nem akarok táncolni, mert milyen idétlen az már, hogy egész nap játszom a gyerekekkel, meg bemegyek velük a vízbe, és bár igyekszem nem terhelni, de nem halok bele a fájdalomba, és akkor a minidiszkó előtt meg közlöm, hogy fáj, és ezért nem tudok táncolni. Meg amúgy is kedden óriási buli volt, ahol mindenki ott volt, mert az egyik táncos lánynak szülinapja volt, és orosz szokás szerint mindenkit meghívott, és mindenkinek ő fizetett. És bár gondolkodtam, hogy nem menjek, mert fáj a lábam, végül összeszedtem magam, és persze nem bírtam a fenekemen ülni, végigtáncoltam az éjszakát. Ezek után két nappal később szólni, hogy fáj a lábam, kifejezetten kínos lett volna, és nem gondolkodás meg kor kérdése, hogy nem látom magam kívülről, és nem gondoltam, hogy rosszul néz ki. Érdekes, hogy nem is a gyerekekhez kell sok türelem, hanem egyes munkatársakhoz.

Mindig a cím a legnehezebb

Tudom, tudom, hogy nagyon rég nem írtam, csak annyira szétestek a dolgok, hogy arra vártam, hátha rendbe jönnek, és akkor tudok nektek megint olyan örömteli bejegyzést írni, mint szoktam. De nem igazán akarnak úgy alakulni a dolgok, szóval most elégedjetek meg ezzel. :)

Nem is tudom, hogyan és hol romlottak el, de talán minden a klímával kezdődött. Pontosabban azzal, hogy a klíma bemondta az unalmast a lányok szobájában, ahol minden este beszélgettünk, ökörködtünk és töltöttük az időt. Így ők átköltöztek a fiúkhoz, én meg egyedül maradtam, és esténként csak a könyvek jutottak. Nagyon szeretek olvasni, de a harmadik este már besokalltam, egyszerűen megőrül tőle az ember, ha az egész napos munka után nem csinál valamit, ami felpörgeti kicsit. Ráadásul valahogy egyik napról a másikra mintha minden élet eltűnt volna. Szerencsére mára megjavították a klímát, szóval remélem minden visszarázódik a normális kerékvágásba. Bár ugyanaz nem lesz, mert feloszlott a nagy négyes társaság, az egyik tagja ugyanis másik szállodában folytatja a szezont, és pont ő volt az, akivel tudtam beszélgetni akkor is, ha beindult a nagy ukrán-lengyel pletykaparti. Nagyon furcsa egyébként, hogy itt mindenki megért mindenkit, csak a szegény magyar van egyedül a szomszédai közül, aki egy szót sem ért a többiből. 

Képzeljétek, visszajött egy kislány, aki néhány héttel ezelőtt itt nyaralt. Mondta, hogy lehet, hogy jön majd újra augusztusban, de nem igazán hittem benne, úgyhogy mikor tegnap reggel megláttam a miniklubban, csaknem lecsüccsentem meglepetésemben. És nagyon örülök neki, mert ő a kedvenc csapatomból van, azóta sem voltak igazán olyan gyerekek, akik annyira a szívemhez nőttek volna, meg nem tudnám mondani, miért. 

Közben amúgy beállt a jó idő, a múlt heti 48-50 fok helyett az utóbbi pár napban igazán kellemes 35-36 fokunk van, esténként pedig már 30 alá is lemegy a hőmérséklet. Valamelyik nap egy vízi csata után fáztam az árnyékban, egészen hihetetlen érzés volt. 

Elment a magyar kisfiú, nagyon megszerettem, mégsem volt könnyes a búcsú, valahogy sejtettem, hogy ez nem a vége valaminek, hanem a kezdete, és valóban, már kaptam is e-mailt tőlük, hogy ha Sopronban járok, ugorjak be hozzájuk. 

Az utóbbi napokban többször is előfordult, hogy emlékezetesen finom volt az étel, ettem tenger gyümölcseit is végre, és a desszertek között is találtam igazán finomakat.

Kb. egy hete sántikálok, mert okos módon csak ülve próbáltam fel egy piros Converse cipőt, és állva csak munka közben jöttem rá, hogy ez bizony kicsi. Úgyhogy tánc közben egyszer csak elkezdett fájni a lábam, és bár azt gondoltam, hamar elmúlik, napról napra szebben dagad és fájdogál. Nincs ideje kipihenni, bár tegnap éppenséggel a szobámban maradtam a minidiszkó idején, de komolyan mondom, elvonási tüneteim voltak, és félálomban fekve hallottam az összes dalt, és csukott szemmel táncoltam az összes koreográfiát. Valószínűleg nem volt a legjobb ötlet a lesérülés másnapján egész nap Antalyában sétálni, de ez van, sosem voltam híres a jó ötleteimről :)

Mert igen, voltunk Antalyában is, és már másodszor, de nagyon fura, alig emlékeztem valamire, (jó, hogy két évvel ezelőtt volt, de akkor is...) többek között olyan nehezen találtam meg a bazárt, hogy már égett a fejem rendesen. Aztán meg dühöngtem is nem is keveset, mikor a séta során megtaláltam a cipőt, amit a bazárban vettem, féláron egy másik üzletben. Igaz, azt az árat a szép szavakért is fizettem, mert amikor az eladó srác megtudta, hogy a velem lévő kollégám nem a párom, olyan hevesen kezdte csapni a szelet törökül, hogy teljesen elpirultam. A szép szememért is jelentős engedményt kaptam, meg mert belém szeretett a szép arányaim miatt, de két arcra meg egy szájra pusziért még további járt volna. Végül csak én kaptam egy arcra puszit, meg egy drága cipőt, ő meg egy ígéretet, hogy persze, barátok leszünk, és majd jövünk hozzá teázni jövő héten is, és meggondolom a házassági ajánlatát. Sajnos a nagy meleg és az iszonyatosan sok pénz elköltése miatt nem sokat láttunk Antalyából, teljesen kiment a fejemből, mit érdemes ott megnézni, tiszta kínos. Így is elment az egész nap, szóval mire visszaértünk, és vége lett a szabadnapnak, fáradtabbak voltunk, mint előtte. Úgyhogy elhatároztam, hogy ezen a héten szerdán egész nap a parton fogom süttetni a hasamat. Egyébként is eleget vásároltam már, minden ruhámhoz van már cipőm, tudtam én, hogy egyszer csak nem fogom már tudni tovább legyűrni a cipők iránti mérhetetlen vágyamat. A táskák ügyében még ellenállok, de nem tudom, meddig tudok erős maradni. De annyi tervem van otthon is a fizetésemmel, igazán ideje lenne visszafogni magam kicsit. 

Lehet még hálásnak is kell lennem a széthullott csapatnak, így legalább nem fogok annyit költeni. :)

Voltam egyébként elefánt is, mert minden hétfőn születésnapja van Captain Popcornnak, Captain Nemonak és Scambonak, az elefántnak, és épp beteg volt az egyik lengyel lány, szóval vállaltam az elefánt szerepét. Iszonyat hálás vagyok, hogy nekünk nincsen egy vízi csikó jelmezünk, nem éppen kellemes 50 fokban táncolni egy óriási szőrös fejjel a fejeden, mikor amúgy is folyik rólad a víz. 

A szúnyogok továbbra is rohamoznak, és ezek teljesen nem normálisak, nappal is támadnak, éjjel is, nem mint otthon, hogy szürkület meg kora este, aztán jó éjszakát. Érdekes, hogy a meleget megszoktam, de őket nem bírom még mindig elviselni. 

Legek

Eddigi életem során itt

1. mostam a legtöbbet

2. láttam a legtöbb gyíkot

3. ittam a legtöbb Sprite-ot és vizet

4. voltam a legtöbbet napon

5. zuhanyoztam a leggyakrabban

6. használtam a legkevertebb nyelvet.

Meg még biztos van más is, de most nem jut eszembe. Meg nem is teljesen tudom, hogy milyen igeidőt kellene használni itt, még nem múlt, de múlt is meg jelen is meg jövő is. Ilyenkor látom értelmét, hogy az angol annyi időt használ. Egyébként már egész jó vagyok az angol-német váltásban, a tegnap esti műsort úgy néztem, hogy a balomon egy osztrák kislánynak fordítottam angolról németre, a jobbomon meg egy angol kislánnyal próbáltam beszélgetni. Több-kevesebb sikerrel, mert a gyerekangol teljesen más, mint amit az ember várna.

Gyerekek

Először van olyan kislány, akivel nem tudok mit kezdeni. Egy gyönyörű kis hercegnő, sokkal szebb, mint a nővére, de borzalmasan akaratos, és ha nem ő nyer a játékban, vagy nem az van, mait ő akar, akkor indul a durci. Nem tudok rá hatni sem szép szóval, sem szigorral, és néha a falra mászok tőle, mikor azt hiszem, milyen aranyos, jön megölelni, aztán csak fel akar lökni, le akarja venni a pólómat, vízbe akar fojtani, vagy valami hasonló. Szóval egy kis angyalbőrbe bújt ördögfióka, de mégsem tudok igazán haragudni rá, teljesen lefegyverez a gyönyörű szemeivel. Még mindig hiányzik az előző csapat, a mostaniakat nagyon nehéz egyben tartani, széthúznak, az egyik ezt akarja csinálni, a másik azt, aztán sértődés van, hogy miért nem azt csináljuk, amit ő akar, de egyszerűen nem szakadhatunk ennyi felé. És emiatt csak egy-egy napra jönnek, ami meg még jobban megnehezíti a helyzetet, hiszen nincs is időnk összeszokni. De a magyar kisfiú tüneményes, végül egyedül is ott hagyták velem a szülei, és nagyon jót játszottunk, lelkes, imádja a többi gyereket, csak kicsit ijedős, és ha valaki sikít, mindig megszeppen. De olyan sztorikat tud, hogy na, ma teljesen elhittem neki, hogy tegnap volt a szülinapja, és kapott foci alakú tortát és elfújta a három gyertyát, és tele lett a hasa tortával. És mikor megkérdeztem, hogy hívják apukáját, először a saját nevét felelte, majd azt mondta, hogy Horváth Apa :)

A péntekek mindig nagyon fárasztóak, mert akkor sportnapot tartunk, ami azt jelenti, hogy ma pl. 4 nyelven (lengyel, magyar, német, szlovén) kellett minden feladatot háromszor elmondani, és még úgy sem figyelt mindenki. Borzalmasan nehéz mindenkit meghallgatni, aki beszél hozzád, közben odaszólni a másiknak, hogy ne másszon fel a korlátra, és figyelni a többiekre is, és valahogy lekötni őket, hogy ne unatkozzanak, biztos vagyok benne, hogy van, aki azért nem jön vissza, mert úgy érzi, nem kapott elég figyelmet, és rossz érzésem van emiatt. Van valakinek ötlete, hogyan lehet ezt megoldani? Munka után mindig azon gondolkodom, kinek nem válaszoltam rendesen, kivel nem voltam elég kedves amiatt, hogy hárman beszéltek egyszerre hozzám, stb. Ma sajnos két kislánnyal szemben veszítettem el kicsit a türelmem, akik nem akartak medencébe menni, mert mindenfélét festegetni meg barkácsolni akartak, majd mikor elkezdtük az olimpiai versenyt sokan együtt, és teljes volt a felfordulás, jöttek, hogy miért nem megyünk medencébe. Elsőre és másodikra még türelmesen mondtam, hogy azért, mert most már nincs időnk, mert itt játsszunk, de harmadszorra már megmondtam nekik, hogy ha akkor úgy döntöttek, hogy festegetnek, és emiatt senki nem ment a medencébe, akkor most szépen itt maradnak, és leülnek festegetni, vagy nézik, ahogy játsszunk. Egyébként a játékok során azért is nagy a fejetlenség, mert sokan feladják, mégsem akarnak, ha a másik gyorsabb, akkor megsértődnek, és ők nem játsszanak tovább, meg hasonlók. És akkor persze mindig át kell variálni a csapatot, hogy egyenlők legyenek. És most jövök rá, hogy én ezt mind már egyszer leírtam, de most már mindegy. :) Viszont a magyar kisfiú itt is tündéri volt, csak nem mindig értette meg, mikor kell neki futnia, de nagyon ügyesen csinálta a feladatokat.

Amúgy meg kétlaki lettem, éjszakára visszaköltöztem a lengyel lányokhoz, mert M. nem tudott aludni tőlem, ahogy én 1-2 körül megérkeztem a szobába, mindig felébredt. Én meg tőle reggel 7-8 körül. Szóval most minden cuccom az egyik szobában van, én meg a másikban alszom, és reggel átmegyek átöltözni. Kicsit kényelmetlen, de ha emiatt M. kialussza magát és nem lesz olyan mufurc, akkor megéri. :)

Amúgy meg hihetetlen, hogy augusztus van, hát már mindjárt menni kell haza...

Márpedig véletlenek...

Nincsenek. Én legalábbis nem tartom annak, hogy pont azon a napon, amikor Kispálnak, a Budapest Bárnak és Kapolcsnak köszönhetően honvágyam lett, találkoztam az első magyar családdal, akik eljöttek hozzánk a miniklubba. Végre beszélgethettem magyarul, és egészen furcsának éreztem a kiejtésemet, szokatlan volt megformálni a magyar szavakat. De nagyon kedvesek voltak, jót beszélgettem velük, bár a kisfiú elég félénk volt, és nem nagyon akart velem játszani, csak a szülőkkel. Nem baj, még van időnk, remélem javul majd a helyzet vele, annyira jó lenne már magyar gyerekkel is foglalkozni. 

Egyébként ma megint voltam vásárolni, aminek az eredménye az olyan fontos és szükséges dolgokon kívül, mint a tusfürdő, a dezodor, a csoki és a sör, két piros ruha és egy piros blúz. Tegnap eldöntöttem, hogy ideje színt váltani, és visszatérni a piroshoz és a narancssárgához, mert kezdem unni a sok kéket meg zöldet. Erre ma bemegyek a boltba és látom a kiírást, hogy ma minden piros cucc féláron van. Hát jó, ez egy jel, két igazán gyönyörű ruhát vettem, és a blúzba is bele vagyok szerelmesedve, de akkor már cipőt is kellett ezekhez venni, meg munkához való cipőt is kellett vennem, mert a kedvenc szandálomon kezd túlságosan meglátszani, hogy egész nap hordom. Szóval megint sikerült pofátlanul sokat költenem, szóval meg is fogadtam, hogy kicsit visszafogom magam, erre vacsora után felvetették a többiek, hogy esetleg jövő héten megint bérelhetnénk autót és mehetnénk valamerre. Szóval most aztán állhatok neki gondolkodni azon, hogy is egyeztessem össze a fogadalmam meg a kirándulást.

Vásárlásból visszaérve végre végre végre elmentünk parasailingelni, és valami eszméletlenül jó volt, csak sajnos túl rövid, de nagyon tetszett, olyan csend volt a magasban, és elláttam a következő városig, és a hotelek felülről gyönyörűek, még a mienken sem látszik, hogy milyen lelakott, és nem is fúj annyira a szél, mint vártam. És mondtam a srácnak, aki ránk adta a beülőst, hogy szeretnénk, ha beleérne a lábunk a vízbe egyszer, erre ő közölte, hogy ne féljünk, mellkasig vízben leszünk. És tényleg, kb. 1 percig úgy húztak minket. Mesés volt. Képek a facebookon. Meg a múltkoriakról is.

Tényleg csak annyi a baj a szerdákkal, hogy valaki ellop belőle jó pár órát, de ha megtalálom, ki az, nem teszi zsebre, amit kap tőlem :)

Infromációáradat

Hát most aztán van mit mesélni, nem mondhatom, hogy nem tudok mit írni, azt sem tudom, hol kezdjem. Először is mióta elmentek a kedvenc gyerekeim, nem az igazi a munka, csupa furcsa, zombi gyerek jön, akit úgy kell noszogatni még arra is, hogy mondja meg, szeretne-e jégkrémet enni, és ha igen, milyet. Én még ilyet nem láttam, komolyan fárasztóbb türelmesnek maradni és nem elveszteni a lelkesedést ilyen gyerekek mellett, mint egész nap futkározni és játszani és figyelni a másik típusra. Pénteken például olimpiai napot szoktunk tartani, amit nagyon szeretek, mert lehet kiabálni, drukkolni, bíztatni egymást, és nem csak ücsörgünk és rajzolgatunk. Viszont ez a legnehezebb nap, mert általában együtt csináljuk a játékokat a lengyelekkel, ezért mindent 3 nyelven kell elmondani (mivel kell az angol is, hogy megértsem a lengyelt és lefordítsam németre), és a gyerekek nem figyelnek. Hiába mondod el háromszor, hogy csak odafelé kell fél lábon ugrálni, visszafelé futás van, tutira mindig van legalább egy, aki visszafelé is ugrál. Elmondom egyszer, elmondom kétszer, elmondom háromszor, és utána még mindig odajön valaki, hogy akkor most mi a feladat, ő nem érti, és amúgy is fáradt és nincs kedve játszani. Akkor át kell alakítani a csapatot, mert ugye akkor ők kevesebben vannak, mint a másik, de ő nem akar átmenni, mert vele akar lenni, és egyébként sem ért lengyelül. Szóval nap végére általában nincs hangom a sok kiabálástól, és a múltkor megríkattam egy kislányt, mert rákiáltottam, hogy gyorsan fusson hozzám. Utána inkább leült rajzolni, és a noteszembe rajzolt egy képet, amin esik az eső, de van szivárvány, és ott van ő meg én. Elég jól kifejezte a lelkiállapotát. De a nap legviccesebb pontja akkor is az volt, mikor elkeseredésemben vágtam egy „jajjjmegőrülökmostmár" fejet, és mikor K. ezt meglátta, hassal a földre vetette magát, mert nem bírt talpon maradni a röhögéstől. Szóval ő röhögött, én bosszankodtam, a kislány meg sírt… Később megkérdeztem, miért volt olyan vicces. A válasz: mert még mindig csak mosolyogni láttalak eddig. Egyébként M., a kolléganőm kifejezetten ki nem állhatja az olimpiai napot. Ő inkább olyan ücsörgős, festegetős típus, aki kiveszi a gyerek kezéből az ecsetet, és inkább ő festi a pólót, nehogy csúnya legyen. Szerintem meg egy gyerek igenis legyen nyakig maszatos, mikor a nagy fehér lepedőre fest, és ha túlszalad az ecset a vonalon, akkor így jártunk. Mindenesetre az olimpiai nap kínzás M. számára, ami sajnos látszik is rajta, múltkor egyszerűen közölte, hogy ő ezt még egyszer nem hajlandó, mert utálja, hogy ilyen káosz van. Hát, majd meglátjuk a következő pénteket…

Voltam kalózhajós kiránduláson, mert volt két család, aki jelentkezett rá, és szerették volna, ha egyikünk velük megy. Szóval tulajdonképpen kaptam egy nap kimenőt szombatra, bár azért nem felhőtlen pihenéssel telt, de a változatosság nagyon jót tett. Néha kicsit unatkoztam, mert a családok jól elvoltak együtt, és nem tudtam miről beszélgetni a felnőttekkel (sajnos még mindig elég gyatra a németem), de nagyon szép helyeken jártunk. Egy folyóról indultunk, aztán irány a tenger. Egyszer megálltunk fürdeni, ugráltunk a hajóról a nyílt vízen, persze sikerült egy fájdalmasat is ugranom, mert valahogy elromlott a bomba útközben, és fenékre érkeztem. Hát nem kicsit csípett. :) Egyébként a program kincskeresés volt, négy részből állt a térkép, amit össze kellett rakni, hogy megtaláljuk a kincsesládát. Szerencsére minden németül volt, szóval ilyen szempontból nem volt dolgom. Elég bajban lettem volna, ha fordítani kell valakinek, a gyerekek hihetetlen kreatív kalózkínzásokat voltak képesek kitalálni, a felét nem értettem. Nem értem hogyan, de megint sikerült leégnem kicsit, és bár nem fáj, most nem úsztam meg a hámlást. A nap végén fürödtünk a folyóban is, gyönyörű világoskék volt, de olyan hideg, hogy fájt belemenni, olyan hasogató volt. Persze azért muszáj volt bemenni is, meg beugrani is a stégről, de olyan gyorsan iszkoltam a partra, mint egy kiscica. A tenger a földnyelv másik oldalán, kb. 20 méterre ezzel szemben olyan meleg volt, hogy már nem is nevezhető frissítőnek. Arra nem készültem, hogy a hajón szappanhab party is lesz, így kénytelen voltam az uniformisomban a habok közé vetni magam, aminek köszönhetően perceken belül mindenhol szappanos és vizes voltam, és nem volt váltóruhám. Végül megoldottam a száradást, de mivel nem mostam ki, a szappan rászáradt a ruhára. Visszafelé meg láttam, ahogy a nagy habhegyek úsznak a vízen, és elgondolkodtam, mennyire szennyezheti ez a sok kalózhajó itt a környéket. Összességében jól éreztem magam, jó volt kicsit nem a hotelben lenni, de nagyon fárasztó volt folyton figyelni, hol tudom hasznossá tenni magam. Viszont elég szép borravalót kaptam ma este a családtól, mert holnap mennek haza. Már másodszor fordul elő ilyen.

Elkezdtem megtanulni a csomózott karkötő készítését, végre találtam olyan oldalt, ami alapján megértem, hogy vannak a csomók. Nem is annyira nehéz, és nagyon kellemes kikapcsolás a szünetekben. Meg jó lesz majd búcsúajándéknak. :)

Táncoltam megint a színpadon, hihetetlenül jó érzés úgy végigbolondozni az egy órát, hogy olyan sok helyem van, és nem kell figyelnem, nehogy megrúgjak egy gyereket. Persze balesetek előfordulnak itt is, a múltkor elrepült az egyik pár cipőm, most meg rögtön az első szám alatt belefúródott egy aprócska üvegszilánk a talpamba, mivel a múltkori cipős eset miatt most mezítláb táncoltam. Ha lenn táncolok a többi gyerekkel, néha egy óra alatt jobban lefárad az agyam, mint máskor egész nap. Mikor egyszerre kell táncolni, figyelni a gyerekekre, nehogy elessenek, felmenjenek a színpadra, futkározzanak a többiek között, hallgatni, amit mondanak, és szomorúan rázni a fejem, ha nem értem, amit mondanak, mert nem beszélek oroszul, (már két orosz kedvencem is volt, két tündéri kislány, akik imádtak velem táncolni), mosolyogni, és kiabálni meg tapsolni meg sikítozni. Nem egyszerű, nem is testileg fáradok el tőle, hanem agyilag, mert érzem, hogy nem tudok mindenkire egyformán figyelni. Általában körém gyűlik 5-6 gyerek, és igyekszem figyelni rá, hogy mindegyikkel egyformán mókázzak, de nem tudom még jól kezelni, mikor valamelyik ki akar sajátítani. Ma kis ördögfiókákkal voltam körülvéve, van egy gyönyörű kislány, aki nem hagyott táncolni, csimpaszkodott, csüngött, aztán elkezdte felhúzgálni a pólómat, persze ezzel ötletet adott a többi négynek is. Úgyhogy ott álltam, próbáltam leszerelni őket, és megakadályozni, hogy letapossák egymást, és nem tudtam, hogy mérges legyek vagy bolondozzak, közben meg már a színpadon kellett volna lennem. Ennek ellenére élvezem, és ha nincsenek körülöttem, egyedül érzem magam, és igazából direkt gyűjtöm őket magam köré, szóval egy szavam sem lehet, magamnak okozom a zűrzavart.

És csak hogy érzékeltessem, mennyire gyerek lettem: a mai nap legjobb pillanata az volt, mikor a konferanszié engem kért meg, hogy mutassam meg, milyen egy igazi kalózsikítás. Akkorát sikítottam, amekkorát csak lehetséges, és még az a lány is megtapsolt, akivel korábban feszültségek voltak. Szerencsére már teljesen eltűntek. Most már csak M-val kellene jobban megtalálni a hangot, de attól tartok, ez nem lesz könnyű, semmi nem elég jó neki.

Szeretemszerda

Ismét egy tökéletes szerda áll mögöttünk. Persze pihenni nem volt időm, de kit zavar, mikor annyira jó volt minden. Béreltünk egy kocsit négyesben, és irány Alanya. Ez volt az első nap, amikor annyira felhős volt az ég, hogy nem sütött a nap, mióta itt vagyok, ennek ellenére sikerült elég fájdalmasan leégnem. Ennek is itt volt már az ideje, csodálkoztam is, hogy csak ilyen későn, de kenem, és ma már kicsit barnább volt mint piros. Egyébként határozottan kezd színem lenni, mindenhol különböző mértékben, szóval igazi színesbőrű vagyok. 

Megnéztük a várat, csináltunk millió fotót a gyönyörű háttérrel, ahogy a hajók fehér köröket rajzolnak a vízen, így csupa festmény lesz a tengerben fentről nézve, aztán persze muszáj volt vásárolni is, megint elköltöttem nem akarom tudni, mennyi pénzt, aztán irány a strand. Nekem a mi strandunk a kedvencem, mert pár lépés után már elég gyorsan mélyül, ezért tudok rendesen úszkálni, de a többiek a tegnapit jobban szerették, mert 10 perc séta után még mindig csak mellkasig ért a víz. Mindenesetre egy kis emeletes-ember csatához pont jó mélység volt. Persze ez csak a második strand volt, mert a kocsiból kinéztük a tökéletes helyet, amiről a vízhez érve meg kellett állapítanunk, hogy nem is annyira tökéletes, mert nagyon koszos. Szóval vissza a kocsiba vizesen, törölközőben, és akkor értünk ehhez a másodikhoz. A csata után elfáradva kicsi pihenés, majd vissza a hotelbe.

Fogalmam sincs, hol szállt el ennyire az idő (igazából sajnos van fogalmam, a vásárlással, ehh...), de nem maradt időnk a kanyonra, amire pedig egész nap vártam. Szóval következő alkalommal be kell pótolnunk, meg amúgy is tele vagyunk már közös tervekkel, már megvan a sorrend, ki kit látogat meg először, és hol mit csinálunk. 

Este még elmentünk Antalyába is felvenni látogatóba érkezett barátokat, kicsit bénáztunk a reptéren a parkolással, mert rossz terminálnál parkoltunk, meg hasonlók, de mindent összevetve nagyon jó nap volt. Azzal együtt is, hogy a kocsibérlős cég embere nem volt ott éjjel a megbeszélt időben (2-kor) a megbeszélt helyen, hogy vissza tudjuk adni a kocsit, így hiába vártunk rá.

Nem lehet elmondani minden viccet, nevetést, minden szörnyülködést, mikor a következő dal a rádióban számunkra teljesen ugyanaz volt, mint az előző, mert a törökök csak török zenét játszanak. Okulva a történtekből az esti útra már volt nálunk pendrive zenével. 

Még a leégéssel és a túl sok költéssel együtt is tökéletes nap volt. Amúgy is csak olyat vettem, amira tényleg szükségem volt. Nagyjából :)
Ugye jól érzem, hogy ez a bejegyzés csupa számotokra érdektelen információt tartalmaz? :)

Zajlik az élet

No, hát elnézést mindenkitől, tudom, hogy lassan egy hete nem írtam. Nem kell megijedni, minden rendben velem, csak mindig volt kivel beszélgetni, volt mit olvasni (végeztem a Trónok harcával, és borzalmasan idegesítő, hogy nem kértem el a második részt is B-től), volt mit nézni, volt mit csinálni. Nem bírtam rávenni magam, hogy elmásszak a lobbyig, meg ráadásul az internet is idegölően lassú lett, ennek ellenére írtam nektek szombaton mindenfélét, szóval most közzé teszem, tessék. Nem fogom átfogalmazni, képzeljétek azt, hogy szombat van. Én amúgy is csak azt tudom mindig, hogy hány nap van még szerdáig, mert az szabadnap, meg vasárnapig, mert akkor vagyunk sorosak a mosásban.

Tehát akkor a szombati gondolatok:

Ma volt az első olyan, hogy igazán elköszöntem egy lánytól. Az elején nem igazán tudtunk mit kezdeni vele, mert semmit sem akart csinálni, lusta volt barkácsolni, lusta volt futkározni, és hamar elment a kedve mindentől. Aztán rájöttünk, hogy nagyon szívesen segít. Őt küldtük vízért, jégkrémért, segített a kisebbeknek, és látszott, hogy ezt igazán élvezi. Biztos jókat mondott az anyukájának is rólunk, mert elég szép borravalót kaptunk, teljesen meglepődtem rajta. Egyébként aranyos volt az anyukája is, érezte, hogy küzdünk a némettel, szóval néha átváltott angolra. Kicsit hiányozni fog. Írtam neki búcsúlevelet, és megkértem anyukáját, hogy adja neki oda a reptéren. Remélem, örül majd.

Szintén első alkalommal van rossz gyerekünk. Kettő is, két fiú. Nem átok rosszak, hogy a falra másszunk tőlük, de azért megérik a pénzüket, lökdösik a többi gyereket, lerombolják a homokvárat. Szóval ma igazán szigorú voltam velük, csúnyán néztem rájuk. és még kiabáltam is kicsit. Hatott. Kb. 5 percig.

Jut eszembe, kiabálás. Ma reggel kellemes kis torokfájással ébredtem. Pont tegnap csodálkoztam magamon, hogy még mindig van hangom, holott egyfolytában kiabálok, sikítozom, fagyit eszem, hideg vizet iszom és légkondit használok. Hát tessék, elszóltam magam, most aztán megkaptam. Nem vészes, de pont elég, hogy rontson a közérzetemen, és nincs pihenés, mert kiabálni továbbra is kell, légkondi nélkül nem lehet kibírni és a meleg víz nem kimondottan frissítő. A jégkrémről éppenséggel lemondhatnék, de ha már a többi amúgy is marad, akkor pont az élvezetet miért hagyjam ki? :) És persze a minidiszkóban továbbra is muszáj üvöltenem, hogy yeeeees, ha a konferanszié megkérdezi, hogy are we having fun? Mert hogy néz már az ki, ha nem üvöltök, mikor a gyerekek hozzá vannak szokva, hogy én vagyok a leghangosabb.

Tegnap itt volt az összes nagy ember a hotelben, minden menedzser és főnök és fejes, és amit csak el tudunk képzelni, úgyhogy nagyon ki kellett tennünk magunkért. Azt hittem, megőrülök a nap végére, mikor 16 osztrák gyerekkel meg a 16 lengyel gyerekkel megpróbáltuk összehozni az olimpiai játékokat, és bár elmondtunk mindent két nyelven, sosem figyeltek, ezért mindent ötször kellett elordítani nekik. És persze közben a festékek ott maradtak az asztalon, és a szlovén gyerekek nem akartak velünk játszani, mert nem értettek engem, és ez ijesztő nekik, az egyik gyerek WC-re akart menni, a másik elfáradt, ezért kiszállt a játékból, ezért át kellett alakítani a csapatokat. Szóval azon kívül, hogy szétordítottam a fejemet, és igyekeztem kedves és higgadt maradni, és megsültem a napon, és reméltem, hogy még mindig megvan az összes gyerek, más gondom nem volt. De szerencsére a menedzsment mindezek ellenére elégedett volt, és legnagyobb meglepetésemre ma kaptunk egy csokit és dicséretet attól a lánytól, akivel eddig feszültség volt. Kifejezetten jól esett.

Ma még több gyerekünk volt délután, eddigi csúcsunkat megdöntöttük, 17 gyerekkel. És érdekes módon, ma kevésbé éreztem kaotikusnak a helyzetet. Először voltunk a tengerparton homokvárat építeni, és sikerült betartatni a szabályokat, senki nem veszett el, senki nem került veszélyes helyzetbe, a kicsik a közelében sem jártak a tengernek, és minden olajozottan ment. A medencében sem veszett el senki, köszönhetően egy új játéknak, aminek az a lényege, hogy körben állunk, és nem engedjük, hogy a nyuszi kiszakítson minket, a répákat a körből. Így aztán minden gyerek olyan szorosan fogja a másik kezét, ahogy csak lehet, mi pedig nem számolunk minden 2. percben, hanem talán csak minden negyedikben. De amúgy aranyosak, mindig megkérdezik, mikor látják, hogy számolok, hogy na, mind megvagyunk? :)

Elgondolkodtam rajta, hogy ha én lennék anya, vajon ránk bíznám egy a gyerekemet. És őszintén szólva, nem vagyok biztos benne. Kb. 15 gyerek a maximum kapacitásunk, többre nem vagyunk képesek igazán figyelni, szükségünk van a gyerekek segítségére is. Ami nem akkora baj, ha idősebb gyerekeink vannak, de 15 ötévest nem mernék bevállalni. Ma volt két négyévesünk, az ő kezüket szinte el sem merem engedni, nem hogy 15 ilyen. Azt hinné az ember, csak móka és kacagás, de óriási felelősség, és egy három napos képzés meg néhány játék megtanulása nem igazán nevezhető felkészítésnek. Élvezem, de tudom, hogy nem vagyok elég jó, és ez bosszant. És tudom, hogy sokszor történhetett volna baj, akár egy sima kidobós közben is. De nem akarok folyton erre gondolni, hogy jaj, mi van, ha futkározik, és elesik és eltöri a kezét, mert ha erre gondolok, akkor nem animátor lesz belőlem, hanem börtönőr. Emellett nem tanultam gyermekpszichológiát, és ez érződik is, ma sem tudtam igazán mit kezdeni a helyzettel, mikor az egyik lány azt mondta a másiknak, hogy utálja, és persze ez nem esett jól a másiknak.

Még mindig nem tudok hova lenni meglepetésemben, mikor ismeretlen gyerekek odajönnek a minidiszkóban, és velem akarnak táncolni, és megölelnek. Olyan hihetetlen energiával tölt fel, hogy még nagyobb mosollyal táncolok, holott már így is alig fér el az arcomon a mosolyom. Már megtanultam egyszerre teljes erőbedobással és mosollyal táncolni, fél szemmel a kisebbekre figyelni, másik szemmel pedig a körém gyűlt gyerekekre. Csak azt nem tudom még kezelni, hogy vannak olyanok, akik mellém állnak, és nem hajlandóak mozdulni mellőlem, és elkeserednek, ha mással is táncolok kicsit. Márpedig mindenkivel szeretnék! :)

Sosem tudom, mit adjak címnek

Utoljára a 18. születésnapomon volt részem ilyen kellemes meglepetésben. Az egy dolog, hogy a vasárnap este induló beszélgetés hétfő reggelig tartott, így már akkor is koccintottunk rám. Az meg egy másik dolog, hogy felhívtak a színpadra a minidiszkó végén az összes vendég elé, és felköszöntöttek. Ott tudom, hogy nem volt mindenkinek őszinte az ölelése, de aki számít, annak igen. (Bár azóta beszéltem a lánnyal, akivel a konfliktus volt, és kiderült hogy csak feszült és nem engem utál, hanem ilyen a természete.) 
Viszont a legjobb az volt, hogy hétfő este egy sötét szobában várt rám mindenki, akivel jóba lettem itt, amit feldíszítettek nekem sok-sok lufival, szereztek az étteremből gyümölcstálat, festettek terítőt az asztalra, csináltak party babákat, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem, volt egy saját partyszobám, az a szoba, ahol érkezésemkor laktam, mielőtt átköltöztem M-hez. De ez még nem volt a vége, mert egyszer csak megjelentek egy pólóval, amelyet nekem festettek. Az elején felirat: Ne felejts el minket Pegasos World 2012, mert...a hátulján pedig: mi nem felejtünk el téged. És mindenki aláírta. Persze mindez angolul. Hát komolyan, könnyeztem örömömben. Ennél kedvesebbet nem is adhattak volna.
Tegnap életemben először voltam bohóc. Kéthetente egyszer ugyanis bohócshowt kell előadnunk a gyerekeknek. Nem egyszerű, már gyerekkoromban sem szerettem őket, és németül varázstrükköket előadni nem a világ legkönnyebb dolga. Ennek ellenére nem voltam annyira rossz, mint lehettem volna, még néha nevettek is, de mindenképp van még hova fejlődnöm. 

A gyerekek amúgy jófejek, most már mindig vannak a mi klubunkban is, egyszer volt 14, az volt eddig a legtöbb, de az átlagos 7-8 is tud megterhelő lenni néha. A nagyobbak nagy segítséget jelentenek, mert el lehet őket küldeni egyedül vízért, fagyiért, de néha így sincs időnk M-mel arra, hogy igyunk egy korty vizet. Nagyon nehéz egyszerre játékosnak és felelősségteljesnek is lenni ennyi gyerekkel, de ezt azt hiszem, írtam már. Ennek ellenére továbbra is kárpótol mindezért, mikor messziről integetnek, odajönnek, hogy együtt fotózkodjunk, vagy csak megölelnek. Sok-sok tündéri mosoly és vidám szem az ajándékunk, és már borravalót is kaptunk, abból megyek ma parasailingezni, ha minden igaz. 

Három hete vagyok itt, tegnap este végre eljutottunk táncolni is. Persze nem volt az igazi, mert a hét fős csapatból csak ketten táncoltunk, a többiek meg ücsörögtek, engem meg zavart, hogy akkor minek vagyunk itt, ahol elkérnek 12 lírát egy sörért (kb. 1500 Ft), és amúgy sem hallják egymást beszélgetés közben. De amúgy pofátlanul drága ez a hely, mármint nem csak a diszkó, hanem az egész, este 10 lírát fizettünk két dönerért, ami normál esetben maximum 6 lenne, ma reggel elkért a taxis 35 lírát, kb. 4500 forintot egy 10 perces taxiútért, mert heten voltunk. Odafele ugyanez 20 líránkba került, mert akkor csak négyen voltunk. Elég dühítő.
Kezdenek fájni a térdeim, szerintem a testem teljesen értetlenül áll azelőtt, hogy mi az a sok mozgás, az arcom meg olyan szeplős lett, hogy alig látszom ki mögülük. De amúgy szinte mindenkié. És jelentem, kezdek barnulni. A lábamon már látszik a szandál nyoma, hurrá :) A szúnyogok kicsit visszavonultak, cserébe a gyerekekkel való medencés játékoknak köszönhetően szereztem pár kék-zöld-lila foltot. A bal karom bizonyos mozdulatoknál kellemetlenül sajog, szóval összességében elmondhatom, hogy kezd elfáradni a testem, és igazán várja mindig a szerdákat, amikor nem kell felkelni reggel, és nincsen napi rend. Mondjuk vásárolni kellene mennem a városba, de valahogy nem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy elmozduljak a klíma és a víz biztos menedéke mellől. 
És azért nem írok minden nap, mert nagyon sok noszogatás kell ahhoz, hogy elmásszak a lobbyig, meg vissza, ráadásul nem szeretek ott ücsörögni, mert valahogy elvesztegetett időnek érzem. Azt hittem, majd nézek itt sorozatokat végre szabadon, de egyrészt elég lassú hozzá az internet, másrészt meg valahogy nem is igazán vágyom rá. 
Sajnos a fehér pólóimból még a hotel mosodájában sem tudták kiszedni a sárgaságot, amit szerintem a naptejnek köszönhetek, úgyhogy már biztos, hogy ennyivel könnyebb lesz a bőröndöm. Pontosabban ennyivel több hely lesz benne másnak :)

Jó is rossz is

Jaj, hát hol is kezdjem. A találkozás nagyon jó volt, nosztalgia, beszélgetés, emlékek felelevenítése, kellemesen eltöltött órák. Örülök, hogy két év után is megmaradtunk barátoknak P.-vel, még mindig ugyanolyan a nevetése, és még mindig jól megértjük egymást. 

A gyerekek még mindig szeretnek, most már egész sokan jönnek a mi klubunkba is, ma volt 14 gyerekünk, és pólót festettünk. Hát azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Mindig érkeztek újak, akkor azt felírni, méretet nézni, pénzt elkérni, kartont adni, leültetni, közben a korábbiaknak segíteni, kérdésekre válaszolni, az 50 fokos melegben folyamatosan gondoskodni vízről, jégkrémet hozni, új vizet hozni a festéshez, közben az újonnan érkezőkkel papírokat kitöltetni. Hát nem mondom, hogy 100%-osan helyt álltam. A délután kicsit jobb volt, mert a medencében voltunk, és ott nem kell sokat gondolkodni, mit csináljunk, elég elkezdeni bunyózni, és rögtön mindenki ellenem esküszik össze, és nagyon szeretnének engem a víz alatt látni. Rájöttem, hogy a nagyobbak mennyire szeretnek segíteni, és érdekes módon jobban szeretnek a kertben vízi csatázni, mint a medencében lenni. Ami elég kellemetlen olt, hogy egy 8 éves kislány egyszer csak eltűnt, mert kiderült, hogy ő a többi gyereknek szólt, hogy ő a másik medencébe szeretne menni, csak nekünk nem- Hát nem kicsit jött rám a szívbaj. Aztán ma elbóklászott egy kisfiú is, aki ráadásul a nővérére volt bízva. Az elbóklászás jelen esetben annyit jelentett, hogy a neki kb térdig érő vízben 5 métert odébb ment, de pont nem láttuk a kalózhajótól, szóval kicsit megijedtünk. Pechünkre az apukája találta meg és hozta vissza, úgyhogy szabályosan meg lettünk fenyegetve, hogy nagy bajunk lesz ebből, ha még egyszer előfordul. És egyébként teljesen igaza van, borzalmasan szégyelltem magam- Nagyon nehéz egyszerre játszani is meg figyelni is mindenkire.

Egyébként meg kicsit rossz a hangulat a különböző csapatok között, remélem megoldódik hamarosan ez, mert elég kellemetlen így dolgozni, hogy nem érezzük egyenrangúnak magunkat a török animátorokkal. De ma táncoltam végig a színpadon az egész minidiszkó ideje alatt (igaz, elég kellemetlen előzményekkel), és nagyon élveztem, bár a végén csavarni lehetett volna belőlem a vizet.