Zajlik az élet

No, hát elnézést mindenkitől, tudom, hogy lassan egy hete nem írtam. Nem kell megijedni, minden rendben velem, csak mindig volt kivel beszélgetni, volt mit olvasni (végeztem a Trónok harcával, és borzalmasan idegesítő, hogy nem kértem el a második részt is B-től), volt mit nézni, volt mit csinálni. Nem bírtam rávenni magam, hogy elmásszak a lobbyig, meg ráadásul az internet is idegölően lassú lett, ennek ellenére írtam nektek szombaton mindenfélét, szóval most közzé teszem, tessék. Nem fogom átfogalmazni, képzeljétek azt, hogy szombat van. Én amúgy is csak azt tudom mindig, hogy hány nap van még szerdáig, mert az szabadnap, meg vasárnapig, mert akkor vagyunk sorosak a mosásban.

Tehát akkor a szombati gondolatok:

Ma volt az első olyan, hogy igazán elköszöntem egy lánytól. Az elején nem igazán tudtunk mit kezdeni vele, mert semmit sem akart csinálni, lusta volt barkácsolni, lusta volt futkározni, és hamar elment a kedve mindentől. Aztán rájöttünk, hogy nagyon szívesen segít. Őt küldtük vízért, jégkrémért, segített a kisebbeknek, és látszott, hogy ezt igazán élvezi. Biztos jókat mondott az anyukájának is rólunk, mert elég szép borravalót kaptunk, teljesen meglepődtem rajta. Egyébként aranyos volt az anyukája is, érezte, hogy küzdünk a némettel, szóval néha átváltott angolra. Kicsit hiányozni fog. Írtam neki búcsúlevelet, és megkértem anyukáját, hogy adja neki oda a reptéren. Remélem, örül majd.

Szintén első alkalommal van rossz gyerekünk. Kettő is, két fiú. Nem átok rosszak, hogy a falra másszunk tőlük, de azért megérik a pénzüket, lökdösik a többi gyereket, lerombolják a homokvárat. Szóval ma igazán szigorú voltam velük, csúnyán néztem rájuk. és még kiabáltam is kicsit. Hatott. Kb. 5 percig.

Jut eszembe, kiabálás. Ma reggel kellemes kis torokfájással ébredtem. Pont tegnap csodálkoztam magamon, hogy még mindig van hangom, holott egyfolytában kiabálok, sikítozom, fagyit eszem, hideg vizet iszom és légkondit használok. Hát tessék, elszóltam magam, most aztán megkaptam. Nem vészes, de pont elég, hogy rontson a közérzetemen, és nincs pihenés, mert kiabálni továbbra is kell, légkondi nélkül nem lehet kibírni és a meleg víz nem kimondottan frissítő. A jégkrémről éppenséggel lemondhatnék, de ha már a többi amúgy is marad, akkor pont az élvezetet miért hagyjam ki? :) És persze a minidiszkóban továbbra is muszáj üvöltenem, hogy yeeeees, ha a konferanszié megkérdezi, hogy are we having fun? Mert hogy néz már az ki, ha nem üvöltök, mikor a gyerekek hozzá vannak szokva, hogy én vagyok a leghangosabb.

Tegnap itt volt az összes nagy ember a hotelben, minden menedzser és főnök és fejes, és amit csak el tudunk képzelni, úgyhogy nagyon ki kellett tennünk magunkért. Azt hittem, megőrülök a nap végére, mikor 16 osztrák gyerekkel meg a 16 lengyel gyerekkel megpróbáltuk összehozni az olimpiai játékokat, és bár elmondtunk mindent két nyelven, sosem figyeltek, ezért mindent ötször kellett elordítani nekik. És persze közben a festékek ott maradtak az asztalon, és a szlovén gyerekek nem akartak velünk játszani, mert nem értettek engem, és ez ijesztő nekik, az egyik gyerek WC-re akart menni, a másik elfáradt, ezért kiszállt a játékból, ezért át kellett alakítani a csapatokat. Szóval azon kívül, hogy szétordítottam a fejemet, és igyekeztem kedves és higgadt maradni, és megsültem a napon, és reméltem, hogy még mindig megvan az összes gyerek, más gondom nem volt. De szerencsére a menedzsment mindezek ellenére elégedett volt, és legnagyobb meglepetésemre ma kaptunk egy csokit és dicséretet attól a lánytól, akivel eddig feszültség volt. Kifejezetten jól esett.

Ma még több gyerekünk volt délután, eddigi csúcsunkat megdöntöttük, 17 gyerekkel. És érdekes módon, ma kevésbé éreztem kaotikusnak a helyzetet. Először voltunk a tengerparton homokvárat építeni, és sikerült betartatni a szabályokat, senki nem veszett el, senki nem került veszélyes helyzetbe, a kicsik a közelében sem jártak a tengernek, és minden olajozottan ment. A medencében sem veszett el senki, köszönhetően egy új játéknak, aminek az a lényege, hogy körben állunk, és nem engedjük, hogy a nyuszi kiszakítson minket, a répákat a körből. Így aztán minden gyerek olyan szorosan fogja a másik kezét, ahogy csak lehet, mi pedig nem számolunk minden 2. percben, hanem talán csak minden negyedikben. De amúgy aranyosak, mindig megkérdezik, mikor látják, hogy számolok, hogy na, mind megvagyunk? :)

Elgondolkodtam rajta, hogy ha én lennék anya, vajon ránk bíznám egy a gyerekemet. És őszintén szólva, nem vagyok biztos benne. Kb. 15 gyerek a maximum kapacitásunk, többre nem vagyunk képesek igazán figyelni, szükségünk van a gyerekek segítségére is. Ami nem akkora baj, ha idősebb gyerekeink vannak, de 15 ötévest nem mernék bevállalni. Ma volt két négyévesünk, az ő kezüket szinte el sem merem engedni, nem hogy 15 ilyen. Azt hinné az ember, csak móka és kacagás, de óriási felelősség, és egy három napos képzés meg néhány játék megtanulása nem igazán nevezhető felkészítésnek. Élvezem, de tudom, hogy nem vagyok elég jó, és ez bosszant. És tudom, hogy sokszor történhetett volna baj, akár egy sima kidobós közben is. De nem akarok folyton erre gondolni, hogy jaj, mi van, ha futkározik, és elesik és eltöri a kezét, mert ha erre gondolok, akkor nem animátor lesz belőlem, hanem börtönőr. Emellett nem tanultam gyermekpszichológiát, és ez érződik is, ma sem tudtam igazán mit kezdeni a helyzettel, mikor az egyik lány azt mondta a másiknak, hogy utálja, és persze ez nem esett jól a másiknak.

Még mindig nem tudok hova lenni meglepetésemben, mikor ismeretlen gyerekek odajönnek a minidiszkóban, és velem akarnak táncolni, és megölelnek. Olyan hihetetlen energiával tölt fel, hogy még nagyobb mosollyal táncolok, holott már így is alig fér el az arcomon a mosolyom. Már megtanultam egyszerre teljes erőbedobással és mosollyal táncolni, fél szemmel a kisebbekre figyelni, másik szemmel pedig a körém gyűlt gyerekekre. Csak azt nem tudom még kezelni, hogy vannak olyanok, akik mellém állnak, és nem hajlandóak mozdulni mellőlem, és elkeserednek, ha mással is táncolok kicsit. Márpedig mindenkivel szeretnék! :)