Tökéletesen telt. Bár a kedd esti buli alvás miatt törölve lett, nem éreztem akkora tragédiának a dolgot. Alvás tízig, utána napozás, úszás a tengerben, kebab, megint napozás. Persze semmit nem ért, a többiek már szinte feketék a naptól, én meg kezdek olyan lenni éppen, amilyen egy normális ember általában. Ennek ellenére nagyon kellemes volt, továbbra is boldogít minket a szél.
Ebéd után irány Manavgat, kiöltözve, az egyik lengyel lánnyal hasonló a méretünk, szóval most van két gardróbunk, így ma ő az én szoknyámat, én meg az ő ruháját viseltem. Összevásároltam mindenfélét, elektromos szúnyogriasztót, jégkrémet, rosét, mert már nagyon vágyom egy fröccsre, otthon nem értékeltem igazán, amim van :), egy szoknyát, szappant, egy kis pénztárcát, csokit, különleges, limitált kiadású Efest, meg még mit tudom én mit. Borzalmas vagyok. De annyira jó volt végre kiszakadni a hotelből és kicsit Törökországban érezni magam.
Mert Manavgat nem annyira turista- Olyanok a házak, a kis marketek a házak aljában, az utcák, a boltok kínálata, a jól ismert termékek és minden, ahogy megszoktam, az emberek törökül beszélnek, törökül viselkednek, és nem ez a művilág vesz körül, ami itt, a hotelben. Nagyon élveztem, hogy fordíthattam a többieknek, hogy nem beszélt minden eladó angolul, hogy kicsit megint otthonosan érezhettem magam.
Érdekes, hogy mára csak a jó dolgok maradtak meg igazán az erasmusból, az a magányos, beszokástól terhes egy hónap nem hagyott annyira mély nyomot bennem. És bármennyire féltem, hogy esetleg most is bajok lesznek, főleg hogy később jövök, és kialakul addigra a társaság, nincsen semmi rossz érzésem, és nem érzem magányosnak vagy kirekesztettnek magam, legalábbis nem jobban, mint amennyire természetes.
Ma megint valakinek születésnapja van az animátorok közül, tegnap is volt, csináltunk neki feliratot meg lufiból virágot, nagyon meg volt hatva fiú létére. Kíváncsi vagyok a maira, őt még nem ismerem.
A parasailing elmaradt, de hosszú még a nyár, szóval nem aggódom.
Már megismernek a gyerekek, odajönnek köszönni, pedig nem is az enyéim, megölelnek, táncolni akarnak velem, és egy kisfiú mindig mellém áll a minidiszkóban, és ha odébb megyek egy lépést, hogy ne kaszáljam el a nagy ugrálásban, rögtön lép egyet ő is felém.
A szúnyogok megszerettek közben, egyik éjjel hajnal fél 5ig álmatlanul forgolódtam miattuk, mert még a füldugón keresztül is hallottam őket.
Annyira viccesek a törökök, mindig teljesen ledöbbent fejet vágnak, ha megszólalok törökül, aztán elismerően mosolyognak, és elkezdenek hadarni. Jó volna, ha már azt is megérteném :) De ahhoz valahogy kényszeríteni kéne magam a török beszédre, márpedig én már megint szinte csak az angolt használom. Ráadásul elég szegényesen, mert a két lengyel lány nem perfekt, ennek ellenére fél mondatokból megértjük egymást és még viccelődni is szoktunk.
Már vannak képek is, de olyan lassú itt az internet, hogy még zenét hallgatni sem tudok rendesen youtube-ról, szóval össze kell szednem minden türelmemet a feltöltésükhöz. De hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése