Infromációáradat

Hát most aztán van mit mesélni, nem mondhatom, hogy nem tudok mit írni, azt sem tudom, hol kezdjem. Először is mióta elmentek a kedvenc gyerekeim, nem az igazi a munka, csupa furcsa, zombi gyerek jön, akit úgy kell noszogatni még arra is, hogy mondja meg, szeretne-e jégkrémet enni, és ha igen, milyet. Én még ilyet nem láttam, komolyan fárasztóbb türelmesnek maradni és nem elveszteni a lelkesedést ilyen gyerekek mellett, mint egész nap futkározni és játszani és figyelni a másik típusra. Pénteken például olimpiai napot szoktunk tartani, amit nagyon szeretek, mert lehet kiabálni, drukkolni, bíztatni egymást, és nem csak ücsörgünk és rajzolgatunk. Viszont ez a legnehezebb nap, mert általában együtt csináljuk a játékokat a lengyelekkel, ezért mindent 3 nyelven kell elmondani (mivel kell az angol is, hogy megértsem a lengyelt és lefordítsam németre), és a gyerekek nem figyelnek. Hiába mondod el háromszor, hogy csak odafelé kell fél lábon ugrálni, visszafelé futás van, tutira mindig van legalább egy, aki visszafelé is ugrál. Elmondom egyszer, elmondom kétszer, elmondom háromszor, és utána még mindig odajön valaki, hogy akkor most mi a feladat, ő nem érti, és amúgy is fáradt és nincs kedve játszani. Akkor át kell alakítani a csapatot, mert ugye akkor ők kevesebben vannak, mint a másik, de ő nem akar átmenni, mert vele akar lenni, és egyébként sem ért lengyelül. Szóval nap végére általában nincs hangom a sok kiabálástól, és a múltkor megríkattam egy kislányt, mert rákiáltottam, hogy gyorsan fusson hozzám. Utána inkább leült rajzolni, és a noteszembe rajzolt egy képet, amin esik az eső, de van szivárvány, és ott van ő meg én. Elég jól kifejezte a lelkiállapotát. De a nap legviccesebb pontja akkor is az volt, mikor elkeseredésemben vágtam egy „jajjjmegőrülökmostmár" fejet, és mikor K. ezt meglátta, hassal a földre vetette magát, mert nem bírt talpon maradni a röhögéstől. Szóval ő röhögött, én bosszankodtam, a kislány meg sírt… Később megkérdeztem, miért volt olyan vicces. A válasz: mert még mindig csak mosolyogni láttalak eddig. Egyébként M., a kolléganőm kifejezetten ki nem állhatja az olimpiai napot. Ő inkább olyan ücsörgős, festegetős típus, aki kiveszi a gyerek kezéből az ecsetet, és inkább ő festi a pólót, nehogy csúnya legyen. Szerintem meg egy gyerek igenis legyen nyakig maszatos, mikor a nagy fehér lepedőre fest, és ha túlszalad az ecset a vonalon, akkor így jártunk. Mindenesetre az olimpiai nap kínzás M. számára, ami sajnos látszik is rajta, múltkor egyszerűen közölte, hogy ő ezt még egyszer nem hajlandó, mert utálja, hogy ilyen káosz van. Hát, majd meglátjuk a következő pénteket…

Voltam kalózhajós kiránduláson, mert volt két család, aki jelentkezett rá, és szerették volna, ha egyikünk velük megy. Szóval tulajdonképpen kaptam egy nap kimenőt szombatra, bár azért nem felhőtlen pihenéssel telt, de a változatosság nagyon jót tett. Néha kicsit unatkoztam, mert a családok jól elvoltak együtt, és nem tudtam miről beszélgetni a felnőttekkel (sajnos még mindig elég gyatra a németem), de nagyon szép helyeken jártunk. Egy folyóról indultunk, aztán irány a tenger. Egyszer megálltunk fürdeni, ugráltunk a hajóról a nyílt vízen, persze sikerült egy fájdalmasat is ugranom, mert valahogy elromlott a bomba útközben, és fenékre érkeztem. Hát nem kicsit csípett. :) Egyébként a program kincskeresés volt, négy részből állt a térkép, amit össze kellett rakni, hogy megtaláljuk a kincsesládát. Szerencsére minden németül volt, szóval ilyen szempontból nem volt dolgom. Elég bajban lettem volna, ha fordítani kell valakinek, a gyerekek hihetetlen kreatív kalózkínzásokat voltak képesek kitalálni, a felét nem értettem. Nem értem hogyan, de megint sikerült leégnem kicsit, és bár nem fáj, most nem úsztam meg a hámlást. A nap végén fürödtünk a folyóban is, gyönyörű világoskék volt, de olyan hideg, hogy fájt belemenni, olyan hasogató volt. Persze azért muszáj volt bemenni is, meg beugrani is a stégről, de olyan gyorsan iszkoltam a partra, mint egy kiscica. A tenger a földnyelv másik oldalán, kb. 20 méterre ezzel szemben olyan meleg volt, hogy már nem is nevezhető frissítőnek. Arra nem készültem, hogy a hajón szappanhab party is lesz, így kénytelen voltam az uniformisomban a habok közé vetni magam, aminek köszönhetően perceken belül mindenhol szappanos és vizes voltam, és nem volt váltóruhám. Végül megoldottam a száradást, de mivel nem mostam ki, a szappan rászáradt a ruhára. Visszafelé meg láttam, ahogy a nagy habhegyek úsznak a vízen, és elgondolkodtam, mennyire szennyezheti ez a sok kalózhajó itt a környéket. Összességében jól éreztem magam, jó volt kicsit nem a hotelben lenni, de nagyon fárasztó volt folyton figyelni, hol tudom hasznossá tenni magam. Viszont elég szép borravalót kaptam ma este a családtól, mert holnap mennek haza. Már másodszor fordul elő ilyen.

Elkezdtem megtanulni a csomózott karkötő készítését, végre találtam olyan oldalt, ami alapján megértem, hogy vannak a csomók. Nem is annyira nehéz, és nagyon kellemes kikapcsolás a szünetekben. Meg jó lesz majd búcsúajándéknak. :)

Táncoltam megint a színpadon, hihetetlenül jó érzés úgy végigbolondozni az egy órát, hogy olyan sok helyem van, és nem kell figyelnem, nehogy megrúgjak egy gyereket. Persze balesetek előfordulnak itt is, a múltkor elrepült az egyik pár cipőm, most meg rögtön az első szám alatt belefúródott egy aprócska üvegszilánk a talpamba, mivel a múltkori cipős eset miatt most mezítláb táncoltam. Ha lenn táncolok a többi gyerekkel, néha egy óra alatt jobban lefárad az agyam, mint máskor egész nap. Mikor egyszerre kell táncolni, figyelni a gyerekekre, nehogy elessenek, felmenjenek a színpadra, futkározzanak a többiek között, hallgatni, amit mondanak, és szomorúan rázni a fejem, ha nem értem, amit mondanak, mert nem beszélek oroszul, (már két orosz kedvencem is volt, két tündéri kislány, akik imádtak velem táncolni), mosolyogni, és kiabálni meg tapsolni meg sikítozni. Nem egyszerű, nem is testileg fáradok el tőle, hanem agyilag, mert érzem, hogy nem tudok mindenkire egyformán figyelni. Általában körém gyűlik 5-6 gyerek, és igyekszem figyelni rá, hogy mindegyikkel egyformán mókázzak, de nem tudom még jól kezelni, mikor valamelyik ki akar sajátítani. Ma kis ördögfiókákkal voltam körülvéve, van egy gyönyörű kislány, aki nem hagyott táncolni, csimpaszkodott, csüngött, aztán elkezdte felhúzgálni a pólómat, persze ezzel ötletet adott a többi négynek is. Úgyhogy ott álltam, próbáltam leszerelni őket, és megakadályozni, hogy letapossák egymást, és nem tudtam, hogy mérges legyek vagy bolondozzak, közben meg már a színpadon kellett volna lennem. Ennek ellenére élvezem, és ha nincsenek körülöttem, egyedül érzem magam, és igazából direkt gyűjtöm őket magam köré, szóval egy szavam sem lehet, magamnak okozom a zűrzavart.

És csak hogy érzékeltessem, mennyire gyerek lettem: a mai nap legjobb pillanata az volt, mikor a konferanszié engem kért meg, hogy mutassam meg, milyen egy igazi kalózsikítás. Akkorát sikítottam, amekkorát csak lehetséges, és még az a lány is megtapsolt, akivel korábban feszültségek voltak. Szerencsére már teljesen eltűntek. Most már csak M-val kellene jobban megtalálni a hangot, de attól tartok, ez nem lesz könnyű, semmi nem elég jó neki.