Gyerekek 2.

Azt még nem is írtam, hogy voltak azóta még magyar gyerekeim, pontosabban egy kislány, akivel sajnos csak a nyaralásuk végére találkoztam, de így is nagyon örültem neki, meg még három, aki bár eljött megnézni, mit csinálunk, annyira nyuszi volt, hogy hozzám sem mert szólni. Pedig nem tartom magam különösebben félelmetesnek, szóval reméltem, majd megtörik a jég, de az egyikük egész héten jött apuval, és csak egyszer volt hajlandó hozzám szólni, akkor is csak annyit, hogy nem. Érdekes módon viszont ha eltűntem valamerre, rögtön kérdezgette apukát, hol vagyok és mit csinálok és keressük meg, és egyszer hajlandó volt feljönni velem a csúszdára is.

Meg volt két kislány, akik tudtak oroszul, kicsit perzsául, angolul és németül is egy vegyes házasságnak köszönhetően, velük nagyon összebarátkoztam, és most hiányoznak. Az anyukájuk is nagyon kedves volt, azt mondta, még sosem találkoztak ilyen barátságos és kedves animátorral, pedig jártak már néhány helyen, és hogy olyan voltam, mint egy nagy testvér a gyerekeinek, és ha kell valahova referencia, csak szóljak, mert ő szívesen ír rólam bármi szépet. Egyébként levelezek több családdal is, van már címem, hol érdeklődjek angol család után, ha tényleg komolyan gondolom ezt az angliai gyerekvigyázást (és miért ne gondolnám), és biztos vagyok benne, hogy a magyarokkal is fogok még találkozni otthon, szóval egyáltalán nem volt igaza a német kollégámnak, hogy nem lehet kapcsolatot tartani. 

Meg megint volt egy orosz kislány, akinek gyönyörű hosszú Rapunzel haja volt, és folyton beszélt, akkor is, ha más nyelven próbáltam elmagyarázni neki, hogy egy szót sem értek abból, amit mond. Aztán egyszer elkövettem azt a hibát, hogy oroszul kérdeztem meg, hogy hívják, na, akkor aztán teljesen összezavarodott szegény, felragyogott az arca, és nagy örömmel vette tudomásul, hogy mégiscsak beszélek oroszul. Amúgy néhány dolgot már megtanultam, biztosan rossz kiejtéssel, de tudom azt mondani, hogy gyere ide, ülj le, állj fel, rendben, hogy hívnak, egy, kettő, és hogy kezeket a magasba. Lengyelül tudom, hogy gyorsan, hogy vagy, szia, papagáj vagyok, tojás, mi, és hasonlókat, mindig figyelem a lányokat, ahogy beszélnek, és néha utánuk mondom az utolsó szavakat, nagyon jól szórakoznak rajtam. 

Egyébként a gyerekek is tudnak jókat mondani, a kedvencem az volt, mikor az egyik kislány közölte, hogy rendben, ő csak 9 éves, szóval nem mehet el egyedül a raktárba elhozni a matracot, de együtt menne a másik lánnyal, aki szintén 9, így együtt már 18 évesek, vagyis már alkoholt is ihatnának. :) Utána meg üzletet nyitottak, úgyhogy meg kellett vennem az össze rajzukat. Általában 5000 eurónál kezdődött a legolcsóbb, én szépen gyártottam is a pénzt serényen, ők egy rajzolt géppel leellenőrizték, igazi-e, majd visszaadták, ha nem tetszett nekik. Ezután meg kellett vennem a saját szemüvegemet is, és a miniklub sátorponyváit, először csak a sajátunkét, de ha ki akartam menni, akkor a lengyelekét is. Után gyártottak egy kuponfüzetet, ami alapján ajándékot kapok 30 megvásárolt termék után. No igen, csak a kuponfüzet is pénzbe került, mint kiderült. Szóval 3 napig nagyban ment az üzletelés, jól elszórakoztunk.

Hihetetlen, milyen sokféle emberrel lehet itt találkozni, mennyire más minden gyerek, és mennyire más bánásmódot igényel. Nagyon sokat tanulok ebből a nyárból, az biztos.

Nahát, egy nap két bejegyzés, ilyen sem volt még :)

Csak röviden

No, csak gyors hírek, hogy ne érje panasz a ház elejét:

Kaptam kölcsön a magyaroktól búvárszemüveget meg pipát és békauszonyt, tegnap gyorsan ki is próbáltam, és sok-sok halacskát láttam, nagyon édesek voltak, és olyan közel úsztak hozzám, hogy szinte meg tudtam őket érinteni. Egyszer tutira el szeretnék menni valami szép környékre búvárkodni, itt nem igazán érdemes, mert csak a homok látszik, de az nagyon tisztán. Viszont halacskák csak a sekély vízben vannak, ahol a sok ember, nem is értem, utána meg hirtelen mélyül, és csak egy víz alatti sivatag látszik, dűnékkel és völgyekkel. Nem olyan félelmetes, mint Bulgáriában volt, ahol sosem tudtam, mi jön elő az egyik óriási feketeségből.

Bár egész nap kentem magam, sikeresen le is égtem, estére úgy éreztem, mintha lázas is lennék, de rögtön kentem a leégés utáni krémemmel, és bár aludni fájt egy kicsit, mára jobb, és úgy néz ki, barna lesz és nem lehámlik, legalábbis nagyon remélem.

Valamelyik nap a diszkóban láttunk egy 3-4 éves kisfiút, aki olyan eszméletlen stílusban táncolt, hogy az összes felnőtt körülállta, és éljenezte, nem volt semmi, levette a pólóját is, mikor az I'm sexy and I know it ment. Felvettem videóra, valami elképesztő volt, mint a filmekben.

Elkezdtem ma azon gondolkodni, hogy mennyi arcot ismerhettem meg idén nyáron, és vajon mennyire képes emlékezni és mennyi ideig még az agyam. Mindezt azért, mert mellettem állt a sorban egy anyuka, és nem jutott eszembe, melyik gyerek tartozik hozzá, ami azért elég kellemetlen. Így nem is mertem beszélgetni vele, nehogy kiderüljön a turpisság.

Amúgy kezd fáradni az agyam, kedden elfelejtettem egy kislány születésnapját, pedig egész nap azt várta, hogy mikor hívjuk fel a diszkóban a színpadra, én meg csak akkor kapcsoltam, mikor a befejezés után odajött az anyukája, hogy akkor most mi van. Annyira szégyelltem magam, olyan szomorú volt szegény, és tudtam, hogy az én hibám, mert nekem kellett volna elintézni. És ma megint találkoztam az anyukával, és szinte hozzá sem mertem szólni. 

Még mindig be van dagadva kicsit a lábam, de már csak bizonyos mozdulatoknál fáj, és simán tudok táncolni is vele, úgyhogy kedden jól végig is táncoltuk az éjszakát, nagyon hiányzott ez már.

Amúgy meg úgy rohan az idő, hogy nem is értem, csak kapkodom a fejem, hogy még alig olvastam a könyvekből, amiket hoztam magammal, meg annyi mindent terveztem még ittenre, de már otthonra fog maradni...

És visszajött a döglesztő meleg.

Pihenés és rohanás

Ajjajjajjajj, de régen írtam már megint. Hol is kezdjem. No, hát először is találkoztam két nagyon jófej magyar vendéggel, egy anyuka meg a lánya, a lány 18, és mindketten lazák, bulizósak és barátságosak. Úgyhogy gyorsan meg is beszéltük, hogy a szerdai szabadnapomon elnézünk Alanyába, vásárolgatunk meg sétálunk kicsit. Így is történt, bár a felkelés kicsit nehezen ment, mert kedd este annyira punnyadt volt mindenki, hogy inkább eljöttem netezni, és sikerült itt ragadom egészen hajnali 5-ig. Mindenesetre dél körül meg is érkeztünk Alanyába, méghozzá a bazár bejáratához, úgyhogy nem volt menekvés, mindent meg kellett nézni. Szerencsére most sikerült visszafognom magam, és csak egy hosszú farmert vettem, meg kisebb faktor számú naptejet, meg tényleg csak a szükségeseket. Egy kicsit láttunk a városból is, a kikötőt meg a Vörös tornyot is megnéztük, és megállapítottuk, hogy ide vissza kellene jönni este, mert olyan élet lehet itt a sok bárnak köszönhetően, amilyen csak a mediterrán városokban lehetséges. Mindenesetre mi visszajöttünk estére a hotelbe, jól elfáradva, felrakodva a vásárolt holmikkal, és megállapítva, hogy azt az üveg bort, amit napközben vettünk, nem aznap fogjuk már meginni. Azért arra még jutott energiánk, hogy kicsit beszélgessünk meg táncoljunk a norvég-svéd csapattal, akikkel a magyar vendégek előző este ismerkedtek meg, de egy körül muszáj volt elmenni aludni, annyira fáztam már. Igen, jól olvastatok, beköszöntött az ősz ugyanis. Nappal tartja magát a 34-36 fok, de péntek este pl. csak 22 fok volt, ami lehet, hogy otthon nem számít hidegnek, de itt annyira hozzászoktam a melegebbhez, hogy még farmerben is fázom, nem hogy könnyű nyári ruhában. És bár mindenki bolondnak nézett, hogy farmert veszek nyáron Törökországban, hamarosan megveregethettem a vállam, hogy jó választás volt ez. Persze a lengyel lány húga, aki most érkezett látogatóba a 18 fokos Lengyelországból, egyáltalán nem érezte hidegnek az estét, és nem értette, hogy fázhat mindenki ennyire. :) Most is úgy ülök itt, hogy mivel elfelejtettem zoknit hozni magammal, a táskámba dugtam el a lábfejemet. :)

Csütörtökön tudtuk meg a hírt, hogy pénteken őrült egy napunk lesz, mert jönnek a központból reklámanyaghoz filmezni meg fotózni, és mindenféle programot kell csinálnunk, amit egyrészt még sosem csináltunk, másrészt meg több napra elosztva, de most egy napra kell besűrítenünk mindent. Úgyhogy ennek köszönhetően óriási fejetlenség, káosz és sürgésforgás volt várható, és minden a várakozások szerint alakult. Kellett egy születésnapi bulit csinálnunk, úgy, hogy nincs születésnapos gyerekünk, a legközelebbi szeptember 30-án ünnepli, nem baj, ő is jó lesz. Kellett egy bohócshow-t csinálnunk, úgy, hogy három nappal azelőtt már csináltunk egyet, így minden gyerek ismerte az egészet, az össze trükköt és mindent. és kellett fociznunk, úgy, hogy soha nem fociztunk még a gyerekekkel, és akkor még a medencejátékokról nem is beszéltem, ahova általában viszek matracot meg labdát, és beszélgetünk, fröcskölünk meg csúszdázunk a gyerekekkel, és nem igazán szervezett játékokat csinálok, inkább csak bohóckodunk, főleg, ha nagyobb gyerekek vannak, mint mostanában. Úgyhogy felkeltem 7-kor, hogy begyakoroljam még egyszer a bohócshow-t, mert ugyebár a németem még mindig inkább "Ivettisch", vagyis Ivett-nyelv, mint német, ahogy az egyik kislány mondta két hete. Szünetünk nem volt, mert a lufikat meg a boldog születésnapot feliratot készítettük elő a délutáni bulihoz, utána előadtam a bohóc műsort, persze nem a forgatókönyvnek megfelelően, mert rémesen rosszak voltak a gyerekek, és nem hagytak beszélni, meg folyton le akarták leplezni a trükköket. Közben éreztem, ahogy folyik le a smink az arcomról a nagy melegben, ugyanis fehér maszkot kell rajzolnunk magunknak a szánk köré, és egy nagy mosolyt. Emellett volt még egy nagy sárga haj a fejemen, rajta bohócsapka, és kék-sárga frakk meg nadrág, valamint óriási piros cipők. Majd egyszer szerzek képet, hátha valaki csinált rólam, igazán viccesen festhetek :) Meg egyébként az volt a legnehezebb az egész napban, hogy mindent a fotósok kívánságának megfelelően kellett csinálnunk, és magyarázd meg a gyerekeknek, hogy ne akkor dobják a labdát, amikor ők akarják, hanem akkor, amikor a fotós mondja, és akkor is ujjongjanak, ha éppen nem esik rá a karika a célba dobásnál a rúdra. Meg azt, hogy most még nem ehet jégkrémet, hanem csak majd később, és hiába van melege, játsszon még egy kicsit a napon, mert még nem készült el a tökéletes fénykép. A bohóckodás után következett a születésnapi buli, gyönyörűen feldíszített asztallal, és óriási Salomo (a gyerekklubunk emblémája, egy vízi csikó) mintájú tortával. Én meg beöltöztem Salomonak, egy óriási jelmezbe, amilyenben otthon szórólapot szoktak osztogatni a szerencsétlen diákok, óriási hasam volt, és nem tudtam, hátul hol ér véget a hasam. Csak egy fürdőruha volt rajtam benn, de még így is folyt rólam a víz. A gyerekek meg jöttek, csimpaszkodtak, én meg nem láttam ki rendesen a fejemen, és féltem, hogy elejtem a tortát, de nem lett végül semmi gond, még táncikáltam is egy sort, aztán elmentem levenni. Miután megettük a tortát, jöhetett a foci, de ez már egy másik bejegyzés lesz, mert ez már így is nagyon hosszú, és senki sem fogja végigolvasni.

Lábgondok

Mivel tegnap óriási leszidást kaptam, hogy hány éves vagyok én, hogy nem tudok gondolkodni, hogy mennyire rosszul néz ki, hogy fájós lábbal táncolok a színpadon (megjegyzem egy hete így táncolok, szóval teljesen értetlenül álltam a dolog előtt), elmentem ma a dokihoz. Tudom, butaság, hogy eddig halogattam, de mégis mit tud tenni egy orvos egy fájós lábbal, ad rá krémet, meg megmondja, hogy borogassam, meg pihenjek. Krémem van, pihenni meg pihenek, amennyit tudok, ezért nem mentem el eddig. De ma akkor végre igen, kaptam is egy szurit a fenekembe, ami még jobban fájt, mint a fájós lábam, meg Voltarent és kötést a lábfejemre, valamint utasítást, hogy jöjjek vissza három nap múlva, és ha akkor még mindig ilyen, akkor irány a röntgen. Szóval igazság szerint tényleg nem sok értelme volt elmenni. És azért nem szóltam, hogy nem akarok táncolni, mert milyen idétlen az már, hogy egész nap játszom a gyerekekkel, meg bemegyek velük a vízbe, és bár igyekszem nem terhelni, de nem halok bele a fájdalomba, és akkor a minidiszkó előtt meg közlöm, hogy fáj, és ezért nem tudok táncolni. Meg amúgy is kedden óriási buli volt, ahol mindenki ott volt, mert az egyik táncos lánynak szülinapja volt, és orosz szokás szerint mindenkit meghívott, és mindenkinek ő fizetett. És bár gondolkodtam, hogy nem menjek, mert fáj a lábam, végül összeszedtem magam, és persze nem bírtam a fenekemen ülni, végigtáncoltam az éjszakát. Ezek után két nappal később szólni, hogy fáj a lábam, kifejezetten kínos lett volna, és nem gondolkodás meg kor kérdése, hogy nem látom magam kívülről, és nem gondoltam, hogy rosszul néz ki. Érdekes, hogy nem is a gyerekekhez kell sok türelem, hanem egyes munkatársakhoz.

Mindig a cím a legnehezebb

Tudom, tudom, hogy nagyon rég nem írtam, csak annyira szétestek a dolgok, hogy arra vártam, hátha rendbe jönnek, és akkor tudok nektek megint olyan örömteli bejegyzést írni, mint szoktam. De nem igazán akarnak úgy alakulni a dolgok, szóval most elégedjetek meg ezzel. :)

Nem is tudom, hogyan és hol romlottak el, de talán minden a klímával kezdődött. Pontosabban azzal, hogy a klíma bemondta az unalmast a lányok szobájában, ahol minden este beszélgettünk, ökörködtünk és töltöttük az időt. Így ők átköltöztek a fiúkhoz, én meg egyedül maradtam, és esténként csak a könyvek jutottak. Nagyon szeretek olvasni, de a harmadik este már besokalltam, egyszerűen megőrül tőle az ember, ha az egész napos munka után nem csinál valamit, ami felpörgeti kicsit. Ráadásul valahogy egyik napról a másikra mintha minden élet eltűnt volna. Szerencsére mára megjavították a klímát, szóval remélem minden visszarázódik a normális kerékvágásba. Bár ugyanaz nem lesz, mert feloszlott a nagy négyes társaság, az egyik tagja ugyanis másik szállodában folytatja a szezont, és pont ő volt az, akivel tudtam beszélgetni akkor is, ha beindult a nagy ukrán-lengyel pletykaparti. Nagyon furcsa egyébként, hogy itt mindenki megért mindenkit, csak a szegény magyar van egyedül a szomszédai közül, aki egy szót sem ért a többiből. 

Képzeljétek, visszajött egy kislány, aki néhány héttel ezelőtt itt nyaralt. Mondta, hogy lehet, hogy jön majd újra augusztusban, de nem igazán hittem benne, úgyhogy mikor tegnap reggel megláttam a miniklubban, csaknem lecsüccsentem meglepetésemben. És nagyon örülök neki, mert ő a kedvenc csapatomból van, azóta sem voltak igazán olyan gyerekek, akik annyira a szívemhez nőttek volna, meg nem tudnám mondani, miért. 

Közben amúgy beállt a jó idő, a múlt heti 48-50 fok helyett az utóbbi pár napban igazán kellemes 35-36 fokunk van, esténként pedig már 30 alá is lemegy a hőmérséklet. Valamelyik nap egy vízi csata után fáztam az árnyékban, egészen hihetetlen érzés volt. 

Elment a magyar kisfiú, nagyon megszerettem, mégsem volt könnyes a búcsú, valahogy sejtettem, hogy ez nem a vége valaminek, hanem a kezdete, és valóban, már kaptam is e-mailt tőlük, hogy ha Sopronban járok, ugorjak be hozzájuk. 

Az utóbbi napokban többször is előfordult, hogy emlékezetesen finom volt az étel, ettem tenger gyümölcseit is végre, és a desszertek között is találtam igazán finomakat.

Kb. egy hete sántikálok, mert okos módon csak ülve próbáltam fel egy piros Converse cipőt, és állva csak munka közben jöttem rá, hogy ez bizony kicsi. Úgyhogy tánc közben egyszer csak elkezdett fájni a lábam, és bár azt gondoltam, hamar elmúlik, napról napra szebben dagad és fájdogál. Nincs ideje kipihenni, bár tegnap éppenséggel a szobámban maradtam a minidiszkó idején, de komolyan mondom, elvonási tüneteim voltak, és félálomban fekve hallottam az összes dalt, és csukott szemmel táncoltam az összes koreográfiát. Valószínűleg nem volt a legjobb ötlet a lesérülés másnapján egész nap Antalyában sétálni, de ez van, sosem voltam híres a jó ötleteimről :)

Mert igen, voltunk Antalyában is, és már másodszor, de nagyon fura, alig emlékeztem valamire, (jó, hogy két évvel ezelőtt volt, de akkor is...) többek között olyan nehezen találtam meg a bazárt, hogy már égett a fejem rendesen. Aztán meg dühöngtem is nem is keveset, mikor a séta során megtaláltam a cipőt, amit a bazárban vettem, féláron egy másik üzletben. Igaz, azt az árat a szép szavakért is fizettem, mert amikor az eladó srác megtudta, hogy a velem lévő kollégám nem a párom, olyan hevesen kezdte csapni a szelet törökül, hogy teljesen elpirultam. A szép szememért is jelentős engedményt kaptam, meg mert belém szeretett a szép arányaim miatt, de két arcra meg egy szájra pusziért még további járt volna. Végül csak én kaptam egy arcra puszit, meg egy drága cipőt, ő meg egy ígéretet, hogy persze, barátok leszünk, és majd jövünk hozzá teázni jövő héten is, és meggondolom a házassági ajánlatát. Sajnos a nagy meleg és az iszonyatosan sok pénz elköltése miatt nem sokat láttunk Antalyából, teljesen kiment a fejemből, mit érdemes ott megnézni, tiszta kínos. Így is elment az egész nap, szóval mire visszaértünk, és vége lett a szabadnapnak, fáradtabbak voltunk, mint előtte. Úgyhogy elhatároztam, hogy ezen a héten szerdán egész nap a parton fogom süttetni a hasamat. Egyébként is eleget vásároltam már, minden ruhámhoz van már cipőm, tudtam én, hogy egyszer csak nem fogom már tudni tovább legyűrni a cipők iránti mérhetetlen vágyamat. A táskák ügyében még ellenállok, de nem tudom, meddig tudok erős maradni. De annyi tervem van otthon is a fizetésemmel, igazán ideje lenne visszafogni magam kicsit. 

Lehet még hálásnak is kell lennem a széthullott csapatnak, így legalább nem fogok annyit költeni. :)

Voltam egyébként elefánt is, mert minden hétfőn születésnapja van Captain Popcornnak, Captain Nemonak és Scambonak, az elefántnak, és épp beteg volt az egyik lengyel lány, szóval vállaltam az elefánt szerepét. Iszonyat hálás vagyok, hogy nekünk nincsen egy vízi csikó jelmezünk, nem éppen kellemes 50 fokban táncolni egy óriási szőrös fejjel a fejeden, mikor amúgy is folyik rólad a víz. 

A szúnyogok továbbra is rohamoznak, és ezek teljesen nem normálisak, nappal is támadnak, éjjel is, nem mint otthon, hogy szürkület meg kora este, aztán jó éjszakát. Érdekes, hogy a meleget megszoktam, de őket nem bírom még mindig elviselni. 

Legek

Eddigi életem során itt

1. mostam a legtöbbet

2. láttam a legtöbb gyíkot

3. ittam a legtöbb Sprite-ot és vizet

4. voltam a legtöbbet napon

5. zuhanyoztam a leggyakrabban

6. használtam a legkevertebb nyelvet.

Meg még biztos van más is, de most nem jut eszembe. Meg nem is teljesen tudom, hogy milyen igeidőt kellene használni itt, még nem múlt, de múlt is meg jelen is meg jövő is. Ilyenkor látom értelmét, hogy az angol annyi időt használ. Egyébként már egész jó vagyok az angol-német váltásban, a tegnap esti műsort úgy néztem, hogy a balomon egy osztrák kislánynak fordítottam angolról németre, a jobbomon meg egy angol kislánnyal próbáltam beszélgetni. Több-kevesebb sikerrel, mert a gyerekangol teljesen más, mint amit az ember várna.

Gyerekek

Először van olyan kislány, akivel nem tudok mit kezdeni. Egy gyönyörű kis hercegnő, sokkal szebb, mint a nővére, de borzalmasan akaratos, és ha nem ő nyer a játékban, vagy nem az van, mait ő akar, akkor indul a durci. Nem tudok rá hatni sem szép szóval, sem szigorral, és néha a falra mászok tőle, mikor azt hiszem, milyen aranyos, jön megölelni, aztán csak fel akar lökni, le akarja venni a pólómat, vízbe akar fojtani, vagy valami hasonló. Szóval egy kis angyalbőrbe bújt ördögfióka, de mégsem tudok igazán haragudni rá, teljesen lefegyverez a gyönyörű szemeivel. Még mindig hiányzik az előző csapat, a mostaniakat nagyon nehéz egyben tartani, széthúznak, az egyik ezt akarja csinálni, a másik azt, aztán sértődés van, hogy miért nem azt csináljuk, amit ő akar, de egyszerűen nem szakadhatunk ennyi felé. És emiatt csak egy-egy napra jönnek, ami meg még jobban megnehezíti a helyzetet, hiszen nincs is időnk összeszokni. De a magyar kisfiú tüneményes, végül egyedül is ott hagyták velem a szülei, és nagyon jót játszottunk, lelkes, imádja a többi gyereket, csak kicsit ijedős, és ha valaki sikít, mindig megszeppen. De olyan sztorikat tud, hogy na, ma teljesen elhittem neki, hogy tegnap volt a szülinapja, és kapott foci alakú tortát és elfújta a három gyertyát, és tele lett a hasa tortával. És mikor megkérdeztem, hogy hívják apukáját, először a saját nevét felelte, majd azt mondta, hogy Horváth Apa :)

A péntekek mindig nagyon fárasztóak, mert akkor sportnapot tartunk, ami azt jelenti, hogy ma pl. 4 nyelven (lengyel, magyar, német, szlovén) kellett minden feladatot háromszor elmondani, és még úgy sem figyelt mindenki. Borzalmasan nehéz mindenkit meghallgatni, aki beszél hozzád, közben odaszólni a másiknak, hogy ne másszon fel a korlátra, és figyelni a többiekre is, és valahogy lekötni őket, hogy ne unatkozzanak, biztos vagyok benne, hogy van, aki azért nem jön vissza, mert úgy érzi, nem kapott elég figyelmet, és rossz érzésem van emiatt. Van valakinek ötlete, hogyan lehet ezt megoldani? Munka után mindig azon gondolkodom, kinek nem válaszoltam rendesen, kivel nem voltam elég kedves amiatt, hogy hárman beszéltek egyszerre hozzám, stb. Ma sajnos két kislánnyal szemben veszítettem el kicsit a türelmem, akik nem akartak medencébe menni, mert mindenfélét festegetni meg barkácsolni akartak, majd mikor elkezdtük az olimpiai versenyt sokan együtt, és teljes volt a felfordulás, jöttek, hogy miért nem megyünk medencébe. Elsőre és másodikra még türelmesen mondtam, hogy azért, mert most már nincs időnk, mert itt játsszunk, de harmadszorra már megmondtam nekik, hogy ha akkor úgy döntöttek, hogy festegetnek, és emiatt senki nem ment a medencébe, akkor most szépen itt maradnak, és leülnek festegetni, vagy nézik, ahogy játsszunk. Egyébként a játékok során azért is nagy a fejetlenség, mert sokan feladják, mégsem akarnak, ha a másik gyorsabb, akkor megsértődnek, és ők nem játsszanak tovább, meg hasonlók. És akkor persze mindig át kell variálni a csapatot, hogy egyenlők legyenek. És most jövök rá, hogy én ezt mind már egyszer leírtam, de most már mindegy. :) Viszont a magyar kisfiú itt is tündéri volt, csak nem mindig értette meg, mikor kell neki futnia, de nagyon ügyesen csinálta a feladatokat.

Amúgy meg kétlaki lettem, éjszakára visszaköltöztem a lengyel lányokhoz, mert M. nem tudott aludni tőlem, ahogy én 1-2 körül megérkeztem a szobába, mindig felébredt. Én meg tőle reggel 7-8 körül. Szóval most minden cuccom az egyik szobában van, én meg a másikban alszom, és reggel átmegyek átöltözni. Kicsit kényelmetlen, de ha emiatt M. kialussza magát és nem lesz olyan mufurc, akkor megéri. :)

Amúgy meg hihetetlen, hogy augusztus van, hát már mindjárt menni kell haza...

Márpedig véletlenek...

Nincsenek. Én legalábbis nem tartom annak, hogy pont azon a napon, amikor Kispálnak, a Budapest Bárnak és Kapolcsnak köszönhetően honvágyam lett, találkoztam az első magyar családdal, akik eljöttek hozzánk a miniklubba. Végre beszélgethettem magyarul, és egészen furcsának éreztem a kiejtésemet, szokatlan volt megformálni a magyar szavakat. De nagyon kedvesek voltak, jót beszélgettem velük, bár a kisfiú elég félénk volt, és nem nagyon akart velem játszani, csak a szülőkkel. Nem baj, még van időnk, remélem javul majd a helyzet vele, annyira jó lenne már magyar gyerekkel is foglalkozni. 

Egyébként ma megint voltam vásárolni, aminek az eredménye az olyan fontos és szükséges dolgokon kívül, mint a tusfürdő, a dezodor, a csoki és a sör, két piros ruha és egy piros blúz. Tegnap eldöntöttem, hogy ideje színt váltani, és visszatérni a piroshoz és a narancssárgához, mert kezdem unni a sok kéket meg zöldet. Erre ma bemegyek a boltba és látom a kiírást, hogy ma minden piros cucc féláron van. Hát jó, ez egy jel, két igazán gyönyörű ruhát vettem, és a blúzba is bele vagyok szerelmesedve, de akkor már cipőt is kellett ezekhez venni, meg munkához való cipőt is kellett vennem, mert a kedvenc szandálomon kezd túlságosan meglátszani, hogy egész nap hordom. Szóval megint sikerült pofátlanul sokat költenem, szóval meg is fogadtam, hogy kicsit visszafogom magam, erre vacsora után felvetették a többiek, hogy esetleg jövő héten megint bérelhetnénk autót és mehetnénk valamerre. Szóval most aztán állhatok neki gondolkodni azon, hogy is egyeztessem össze a fogadalmam meg a kirándulást.

Vásárlásból visszaérve végre végre végre elmentünk parasailingelni, és valami eszméletlenül jó volt, csak sajnos túl rövid, de nagyon tetszett, olyan csend volt a magasban, és elláttam a következő városig, és a hotelek felülről gyönyörűek, még a mienken sem látszik, hogy milyen lelakott, és nem is fúj annyira a szél, mint vártam. És mondtam a srácnak, aki ránk adta a beülőst, hogy szeretnénk, ha beleérne a lábunk a vízbe egyszer, erre ő közölte, hogy ne féljünk, mellkasig vízben leszünk. És tényleg, kb. 1 percig úgy húztak minket. Mesés volt. Képek a facebookon. Meg a múltkoriakról is.

Tényleg csak annyi a baj a szerdákkal, hogy valaki ellop belőle jó pár órát, de ha megtalálom, ki az, nem teszi zsebre, amit kap tőlem :)