2012. október 10., szerda

Végszó


Hát, végül kisebb fennakadásokkal kiengedtek az országból. Az irataimmal nem volt semmi gond, de elég sokat kellett várnom amiatt, hogy bejelzett a gép, hogy bomba van nálam. No, de ne szaladjunk annyira előre, térjünk vissza a vacsorához. Visszamentem még egy napra dolgozni a másik hotelbe, ott is szépen elköszöntem mindenkitől, megittam egy sört búcsúzóul két lánnyal, akikkel azt hiszem, jóban is lehettünk volna, ha több időnk van együtt. Vasárnap gyors napozás két mosás között, közben pedig komoly gondolkodásba került, mit vigyek magammal Isztambulba, hogy hazaküldjem R-rel, de még nekem se legyen túlsúlyom, meg neki sem majd hazafelé, és el tudjam hozni az őszi ruhákat is, amiket hoz nekem. Meg persze gondolni kellett a sok ajándékra és megrendelt dologra is, mert ugye azok sem kevés helyet fognak majd foglalni. Végül hétfőn hajnalban a lehető legnagyobb csendben kihúztam a bőröndöm a hotel elé, megkértem a biztonsági őrt, hogy keltse fel nekem az alvó taxist, és napfelkeltekor már a reptéri transzferbuszra vártam egy benzinkútnál. Isztambulba minden gond nélkül megérkeztem, ahol is a várakozás hosszú perceit az internetes bejelentkezés megfejtésével, muffin evéssel és teázással töltöttem. Elkezdtem munkát keresni a következő kiruccanásra is, de egyelőre semmi kecsegtetőt nem találtam. És közben nagyon bíztam benne, hogy az ismételten kezdődő megfázás nem rontja el a városnézést. 

R. csak másfél órával a gép leszállása után jutott ki a reptérről, de így is nagyon örültem neki. Első nap gyönyörű mecseteket láttunk, igazi helyi idegenvezetőnek köszönhetően nem csak a legturistábbakat. Olyan lenyűgözőek tudnak lenni, minden apró részlet kidolgozott, és mégsem olyan hihetetlenül túldíszítettek, mint egy katolikus templom, tele aranyozással, hanem valahogy sokkal egyszerűbben szépe és fenségesek. És a szőnyegen való üléstől sokkal otthonosabbnak is tűnnek nekem, mintha közelebb lennének ahhoz, hogy valóban beszélgetés és elmélkedés jöjjön létre bennük. Másnap elvásároltam az összes fizetésemet, miközben már már majdnem leszakadt karunk-lábunk a sok sétától meg cipekedéstől. 

Persze négy nap nem elég Isztambulra, még mindig maradt megnézni-való, és megint nem jutottam el igazán oda, hogy csak sétáljak és átéljem a várost, úgyhogy mindenképp vissza kell mennem még egyszer. És akkor biztosan úgy, hogy a bazár kimarad, mert hihetetlenül sok időt le tud venni, lefárasztja az embert, és képtelenség kitalálni belőle. Ennek ellenére örülök neki, hogy sok szép dolgot vettem, amit régen szerettem volna. Vissza a hotelbe sem volt semmi gond, azon kívül persze, hogy nem bírtam kivárni a reggelt a pakolással, és annyira gondolkodtam, hogy biztos minden meglegyen, hogy csak 3 órát sikerült aludnom. 

Nagyon furcsa érzés volt felöltözni úgy, hogy majd Bécsben hideg fog fogadni, de a hotelben még megsültem a farmerben és kötött felsőben. Elköszöntem mindenkitől, és annak ellenére, hogy pár nappal azelőtt biztos voltam benne, hogy minden hiányozni fog, és biztosan könnyes lesz a búcsú, most valahogy nem éreztem ezt. Olyan ingadozóak voltak egyébként is végig az érzelmeim, egyszer jöttem volna már, egyszer maradtam volna még így a vége felé, sosem volt egyértelmű, hova is vágyom igazán. 

No, és akkor el is érkeztünk a repteres sztorihoz. Tudni kell, hogy volt engedélyem túlsúlyra, pontosabban két táskát adhattam fel, így bele is pakoltam mindent, ami legjobb tudomásom szerint nem vihető fel kézi poggyászban, ebbe a két táskába. Igen ám, csak valamiért mégis az egyik kis táskát megállították a második átvilágításnál, mikor már alig volt idő a repülőm indulásáig. Nem mondtak semmit, csak elkezdtek nyüzsögni, hívogatták egymást, összegyűltek egy helyre, majd hívtak egy nőt, hogy pakolja ki. Kivettek mindent, ami lehetett, a fényképezőgépet, az elemet, a körömlakkot, a telefont, és még nem tudom, mit, és megegyeztek benne, hogy mégsem akartam felrobbantani a gépet. Én eközben igyekeztem nagyon kedves és megértő fejet vágni, és egy csepp idegességet sem mutatni, nehogy még gyanúsabb legyek. Végül még egy szigorú pillantás a tartózkodási engedélyemre, és szabadon távozhattam Törökországból. A repülőutat Bécsig végigüvöltötte a két sorral mögöttünk ülő kislány, a szülei nem tudták lefoglalni rendesen, úgyhogy minden utas már a fejét fájlalta a környéken, és én is az egész nyáron át tartó gyerekekkel való munka ellenére elég ingerülten szálltam ki Bécsben. És eldöntöttem, hogy várok még egy kicsit az anyasággal mégiscsak. 


Bécsben hideg volt, akármennyire is nálam voltak az őszi ruhák, de gyönyörű őszi illat, és gesztenyék, és eső. Hogy örültem az első esőnek, hogy kopog, hogy életet ad, hogy illata van, hogy végre valami változatosság. De a napból sem volt elég, holott egy egész nyáron át élvezhettem, most is jól esett még kismacska módjára sütkérezni egyszer-egyszer kávézás közben. Nem volt igazán tervem, mit is kellene csinálnunk Bécsben, ami mint kiderült, gondot jelentett, mert D. elvárta volna tőlem, hogy én legyek a programfelelős. Végül voltunk a Duna-toronyban, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, kipróbáltuk az összes gravitációval ujjat húzó, gyomorforgató, bátorságot megpróbáló mindenfélét a Práterben, ettünk Wienerschnitzelt, ittunk búzasört (óó, de hiányzott az is :)), ettünk magyar étteremben, ittunk magyar bort, biliárdoztunk, megnéztük a Schönbrunnt és a kincseskamrát meg a pillangóházat. Ismét rá kellett jönnöm, mennyit felejtettem történelemből, és mennyire nehéz igazán megértetni valakivel, akinek semmi köze ehhez a kultúrkörhöz, hogy  ki is volt az a Sissi, mit is jelentett ő nekünk, hogyan is kapcsolódik a magyarokhoz. Nehéz átadni az érzelmeket, amit a Monarchia és a Nagy-Magyarország és a Habsburgok váltanak ki belőlünk, és nagyon sokat kell még angolul tanulnom, hogy igazán jól tudjak beszélni ezekről a dolgokról is. 

Találkoztam Bécsben egy osztrák családdal is, akik a hotelben nyaraltak, és akinek a kislánya folyton miért-t kérdezett. Ma is megkérdezte, miért kell hazajönnöm, és miért voltam a hotelben nyáron. :) Megmutatták olyan részeit Bécsnek, ahol egyetlen turista sem járt, gyönyörű kis utcácskák, igazi titokzatos macskakövek, gyönyörű templomok, amelyekről nem is hallottam, nagyon érdekes volt kicsit más szemmel nézni a várost. Talán ötször lehettem életem során Bécsben, és még nem fogott meg igazán érzelmileg, de nagyon okos és élhető városnak tartom, talán egyszer majd el is varázsol, most a végén egészen közel járt hozzá. 

Annyira, hogy nem is szóltam időben a családnak, hogy mennem kell, így aztán akkor értem oda a kinézett vonathoz, mikor már csak 5 perc volt az indulásáig, nekem meg még jegyem sem volt. Gondoltam nincs gond, egy óra múlva megy a következő. A lány már ki is nyomtatta a jegyet, mikor megkérdeztem, hogy jó, és ez akkor mikor megy. Ő meg megnézve a menetrendet kisütötte, hogy ma már nem, hanem csak holnap. Így aztán 4 táskával átmetrózás a buszállomásra. Ott 5 perccel a busz indulása előtt akartam megvenni a jegyet, mikor közölték, hogy nem működik a kártyaleolvasójuk éppen. Nagy szerencsém volt, mert éppen annyi euróm maradt még készpénzben, amennyi a jegy volt. Közben már azon gondolkodtam, hogy azért az elég kínos lenne, ha 3 hónapos idegen országban való élés után nem lennék képes megoldani a hazajutást innen a szomszédból. 

Közben persze a telefonom is bemondta az unalmast, egész éjszakás töltés fél óra működéhez volt elég neki, úgyhogy igazán gondban voltam, hogyan szóljak szüleimnek, hogy ne a vonatnál várjanak. Végül itt is szerencsém volt, és nagy nehezen haza is érkeztem. A buszon már az ajándékba kapott mp3 lejátszóm segítségével hallgattam zenét, és annyira de annyira jó érzés volt, hogy azt el nem tudom mondani. Előtte már Bécsben is sétáltam kicsit zenével a fülemben, és szinte táncra perdültem az utcán az örömtől és a zenétől. 

Nem is én lennék egyébként, ha nem lett volna valami gubanc a hazajutással. Bár reméltem, hogy elég az, hogy rosszul foglaltam a szállást és hétfő este arra kellett visszaérkeznünk a szobába, hogy egy kislány fekszik az ágyban, és az összes holmink eltűnt. Kiderült, hogy a rémült kislány orosz, és aznap érkeztek, és nem tud semmit. Szóval irány a recepció, ahol kiderült, hogy ott van minden összepakolva, mert elnéztem a dátumot, és aznapra már nem foglaltam le a szállást. Végül szerencsére volt egy üres szobájuk még, így nem kellett nekiállni az éjszaka közepén, a finom magyar bortól és pálinkától picit becsiccsentve bejárni Bécset, hogy hol is tudnánk aludni. De annyira égett a fejem, hogy még ezt sem tudtam elintézni, hogy az elmondhatatlan. 

Szóval végül a nyár kalandjaihoz méltó volt a befejezés is, de jelentem, itthon vagyok, jóllakva anyu finom húslevesétől. Szóval aki szeretne találkozni, keressen bátran, ennek a blognak meg a nyárnak itt most ezennel vége, maradok egy picit itthon, aztán ki tudja, merre visz legközelebb a szél.