Mivel tegnap óriási leszidást kaptam, hogy hány éves vagyok én, hogy nem tudok gondolkodni, hogy mennyire rosszul néz ki, hogy fájós lábbal táncolok a színpadon (megjegyzem egy hete így táncolok, szóval teljesen értetlenül álltam a dolog előtt), elmentem ma a dokihoz. Tudom, butaság, hogy eddig halogattam, de mégis mit tud tenni egy orvos egy fájós lábbal, ad rá krémet, meg megmondja, hogy borogassam, meg pihenjek. Krémem van, pihenni meg pihenek, amennyit tudok, ezért nem mentem el eddig. De ma akkor végre igen, kaptam is egy szurit a fenekembe, ami még jobban fájt, mint a fájós lábam, meg Voltarent és kötést a lábfejemre, valamint utasítást, hogy jöjjek vissza három nap múlva, és ha akkor még mindig ilyen, akkor irány a röntgen. Szóval igazság szerint tényleg nem sok értelme volt elmenni. És azért nem szóltam, hogy nem akarok táncolni, mert milyen idétlen az már, hogy egész nap játszom a gyerekekkel, meg bemegyek velük a vízbe, és bár igyekszem nem terhelni, de nem halok bele a fájdalomba, és akkor a minidiszkó előtt meg közlöm, hogy fáj, és ezért nem tudok táncolni. Meg amúgy is kedden óriási buli volt, ahol mindenki ott volt, mert az egyik táncos lánynak szülinapja volt, és orosz szokás szerint mindenkit meghívott, és mindenkinek ő fizetett. És bár gondolkodtam, hogy nem menjek, mert fáj a lábam, végül összeszedtem magam, és persze nem bírtam a fenekemen ülni, végigtáncoltam az éjszakát. Ezek után két nappal később szólni, hogy fáj a lábam, kifejezetten kínos lett volna, és nem gondolkodás meg kor kérdése, hogy nem látom magam kívülről, és nem gondoltam, hogy rosszul néz ki. Érdekes, hogy nem is a gyerekekhez kell sok türelem, hanem egyes munkatársakhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése